Bár fényes reggel volt, a szoba olyan sötét színeket öltött mintha éjszaka lenne. Nincsen sok bútor elhelyezve csak egy ágy és egy kis asztal. A redőnyök lehúzva, az ajtó eltorlaszolva, hogy még az a kevés fénysugár se juthasson be, ami a küszöbön szűrődne át. Minden mozdulatlan volt, állt a levegő. Egy férfi guggolt az egyik sarokban, testét remegések sorozata rázza meg. Haja össze van ragadva az izzadtságtól, szeme vérben fürdik. Mindkét kezével átkulcsolja a térdét, és ütemesen veri hátát a falba.
Lépések zaját hallani, majd résnyire nyílik az ajtó. Alig jut be egy kis fényesség, a férfi mégis úgy rezzen össze mintha egyenesen a szemébe világítana valami. Egy halk kiáltás hagyja el a száját, arcát a térdei közé szorítja. Három alak surran be, a lehető leggyorsabban csukják be maguk után az ajtót. Nem mozdulnak, némán merednek a férfira. Majd kis idő múlva a legvékonyabb tétován tesz néhány lépést a sarok felé. Mikor egészen közel kerül hozzá, csöndesen letérdel elé. Kezét bizonytalanul kinyújtja a férfi felé, de mikor az megérzi a közelségét durván ellöki magától. A magas elveszti az egyensúlyát és a földre esik. Erre a másik kettő is oda siet hozzájuk.
- Jól vagy Mikey? - kérdezi a legalacsonyabb. A segítségével feláll a magas, majd lassan bólint. Mindannyian tudják, hogy egyáltalán nincs jól, de nem az esés miatt lábadt könnybe a szeme.
A férfinak ez a pár szótagos kérdés is túl hangos volt. Kezeit a fejére tapasztotta, még erősebben kezdte hátát a falhoz ütni. Csak ki akarta zárni őket. A bőre szinte ég, és minden kis fénysugárra jobban és jobban kezd lángolni. De a tűz nem csak a bő van jelen, egészen a csontjáig hatol. Különösen a jobb karja könyök hajlatán. Nem értette miért vannak itt, az emlékei szerint már az elején megmondták, hogy ők nem fognak adni semmit neki. Akkor pedig miért jöttek?
Egyszer csak arra eszmélt, hogy egy férfi arccal néz farkas szemet. Ugyanaz akit az előbb ellökött. Mikor meglátja a szemeit egy percre elfutják az emlék képek. Két kisgyerek futkározik egy szép napos délutánon. A kisebb elesik, mire a nagyobb nevetni kezd majd mikor látja, hogy a testvére még mindig nem állt fel ő is letérdel mellé.
Aztán vége. Újra ott van a szobában, azzal az idegen férfival együtt. Egy percig azt hitte felismeri, mintha már találkozott volna vele. De ő is csak egy arc a több ezerből akikkel találkozott. Érezte mindjárt megszólal, azt pedig mindenképpen elakarta kerülni. Így megint a térdei közé fekteti fejét, kezét még szorosabban szorítja füléhez. Sajnos még így is átfurakodik néhány hang a védelmén.
- Még csak nem is ismert fel Frank!
- Tudtuk, hogy ez lesz. Ez is a része a folyamatnak.
- Igen, de múltkor nem volt ilyen nehéz helyzet - kapcsolódik be egy újabb hang a beszélgetésbe.
- Múltkor nem is találtunk ennyit nála!
- Frank, próbáld meg te! - javasolja valaki aztán megint csend. Nem sokat ért a beszélgetésükből, a szavakat még csakhogy felfogja, de arra már nem fordít energiát, hogy fel is dolgozza őket. Túl fáradt már a folyamatos fájdalomba amit a karja okoz. Megint mozgások sorozata, majd újra megszólal valaki.
- Szóltok ha jobban lesz?
- Elmész? - még így is hallotta a megrökönyödést a hangjukban.
- Mennem kell... - nem fejezte be a mondatot, de mindenki tudhatta, hogy miről van szó, mert nem firtatták tovább. - Frank?
Semmi válasz.
- Rendben... Sok sikert! - köszönt el a hang, majd megint ajtó nyitódás, aztán semmi. Azt hitte, hogy megint egyedül van, megkönnyebülve hajtotta hátra a fejét. Jobb így, hogy senki sem zavarja kínjában.
Csalódnia kellett, pár perc múlva mozgásra lett figyelmes. Két alak ült le mellé, egy-egy két oldalára. Először azt hitte bántani fogják. Megint olyasmikre kényszerítik, amit csak a szorító szükség miatt kénytelen végig csinálni. Felrémlett az az éjszaka, abban a koszos sikátorban... Megrémült, de rögtön utána megkönnyebbülést érzett. Végre megint a vérében érezheti majd a pezsgést, az erőt amit a hóra emlékeztető anyag ad neki.
Nem tudja mennyi idő telhetett el, néha elhagyta az emlékezete, néha csak túl gyenge volt, hogy a felszínen tartsa magát. Mégsem történt semmi. A szobára megint visszaszállt a nyomasztó csönd, vele együtt a bizonytalansága is. Ha nem akarnak tőle se elvenni semmit, se adni akkor miért vannak itt? Oldalra pillantott a félhomályban felmérhette a társaságát. Balján egy fiatal férfi ült, nyakán skorpió tetoválás. Haját fél hosszún hordta, üres szemekkel bámult maga elé. Ugyanolyan képek szállták meg mint mikor a magasat látta, csak éppen a tartalmuk volt más. Az utcán sétált három férfi az egyik a skorpió mintás volt, a másik pedig az a magas aki valószínűleg most is mellette ül. A harmadik férfit viszont nem ismerte fel. Vörös haj, vékony testalkat. Ha nem ismerné, azt mondaná sajátmagát látja a képen. De az lehetetlen. Ez a férfi boldog volt, hanyagul átkarolta a skorpió mintásat együtt nevetett a többiekkel. A kép nem volt olyan tiszta mint az első, de ugyanolyan rövid volt.
Másik oldalra fordította a fejét, nem tévedett tényleg a magas ült ott. Sokáig gondolkozott miért vannak itt, végül belenyugodott, a válasz homályba veszése elkerülhetetlen. A keze újra tüzelni kezdett, most erősebben mint eddig bármikor. Halkan felnyögött, nem volt ereje küzdeni a lángok ellen. Behunyta a szemét.
Szép lassan elmerült az öntudatlanság biztonságot nyújtó ürességében.
