Bevezetés 2.

Igen Robert bácsira kifejezetten emlékszem.  Csak párszor járt nálunk, mindig apámmal jött haza, anyám  nagyon örült, hogy láthatja.  Volt, hogy hosszú órákra eltűnt vele amíg én apámmal játszottam.

A kérdésemre látszólag egy kicsit felenged, örül hogy emlékezem rá. Én is megnyugszom, ezek szerint nem valamilyen gyilkos rabolt el, hogy hideg vérrel véget vessen az életemnek.  Talán Robert bácsi is megérzi, hogy most jönnek a kínosabb kérdések, mert feláll az asztaltól és a hűtőhöz lép. Egy üveg fel bontatlan vizet vesz ki  belőle és a kezembe nyomja. Mikor észre veszi, hogy eszemben sincs meginni rá bök egy " Idd meg, nem mérgező!" mondattal és a nappaliba viharzik.

Legyőzötten nyúlok a kupak felé és csavarom le. A víz hidegebb mint gondoltam, de meglepően jól esik. Teljesen megnyugtat a hideg amit  először a torkomban, majd az egész testemben is érzek.

Szóval itt vagyok  a család rég elfeledett barátjával egy házban, valószínűleg itt is aludtam, tehát lassan már egy napja vagyok távol. Luther már biztosan aggódik értem, sőt amilyen paraonista már keresni is elkezdett. Viszont ez esetben jobb lesz ha szólok Robert bácsinak, hogy készüljön fel a golyó általi halálra. Tegnap történt valami szörnyűség amit én is átéltem. Tehát az elsődleges nyomom... én vagyok. Az üveget az asztalra csapom, és örült módjára kezdem lesszagatni magamról az inget. Nem túl nehéz szét szakítanom, már így is lyukas volt néhány helyen. Mikor már fél pucéran ülök  a konyhában, megkezdem a testem átvizsgálását. Nem is vagyok annyira meglepve mikor észre veszem a hatalmas karmolás nyomot a mellkasomon. Olyan nagy, hogy az egész mellkasomat beteríti hosszában és szélességében is. Mikor hozzá érek égetni kezd, majdnem felkiáltok fájdalmamban. Viszont a furcsa az, hogy nem vérzik pedig egészen új seb. Igazából sokkal jobb állapotban van, mint egy egy napos sebnek illik lenni.

Elképedt szisszenést hallok a hátam mögül.

Robert bácsi tért vissza a kezében egy hatalmas könyv kupaccal. 

- Te meg mi a fenét művelsz? -kérdezi miközben, nekem dobja az egykori inget. Én is ugyanolyan zavarba jövök mint ő. Nem gondolkodtam mikor levetkőztem, csak cselekedtem. Mint mindig. 

- Hogyan gyógyult be ilyen gyorsan a seb? 

- Még nem gyógyult be teljesen... 

- Ki tette ezt velem? 

Persze erre a kérdésre tudom a választ, arra vagyok kíváncsi vajon ő tudja-e. Hogy egyáltalán mennyit tud a családunkról.  Robert bácsinak el kerekedik a szeme, még jobban zavarba jön mint az előbb. A könyveket az asztalra hajigálja és leül velem szembe. Nem a szememet, a homlokomat nézi. 

- Mi történt tegnap este? 

- Nézd, tegnap este valaki felhívott, hogy menjek értetek mert veszélyben vagytok. Oda mentem de akkor már csak te voltál a házban körülötted mindenhol vér, anyukád sehol. Össze volt szaggatva a ruhád, már rajta volt a vágás a mellkasodon. Szóval felkaptalak, ide hoztalak és elláttam a sebedet. Te végig sokkos állapotban voltál, meg sem szólaltál. 

- Szóval nem tudod hol van anya és Luther, ugye? 

- Nem...

A kezem izzadni kezd. 

-  Tehát nem tudod hol van a családom?
- Amint elaludtál vissza mentem a házba, de sehol sem találtam semmi nyomot ami a hollétükre utalhat.
Már éppen találgatni kezdenék vajon démon tette ezt velünk, vagy valamilyen más szörny de a torkomra fagy a szavam. Mi van, ha ő még nem is tud semmit erről a világról? Ha mégsem volt olyan jóban apával mint azt én hittem?
Mikor látja  a kínlódásomat, mintha kitalálná mi jár a fejemben.
- Szerintem nem démon tette. Ahhoz túl kezdetleges a vágásod. Ő mélyebbre hatolt volna.
- Igen, valószínűleg igazad van - sóhajtok fel megkönnyebűlten.  Nem kérdezem szerinte ki volt, talán mert tudom hogy nem tudja, talán mert én magam sem akarom tudni. Felhangzzanak Luther szavai a fejemben "nem az a gyáva aki elfut, az a gyáva aki oda sem megy"
- Meg kell keresnünk anyát és Luthert! - a hangom remeg mikor felállok  az asztaltól. Robert bácsi is követi a példámat de ő egyenesen hozzám sétál és nem a fegyvereiért, mint arra számítok. 

-  Mit csinálsz? Indulnunk kell! - vonom kérdőre mikor gyengéden a vállamra fekteti a kezét. Jelentőség teljesen a mellkasomra néz majd vissza rám. 

- Ugye tisztában vagy, hogy így nem fogsz velem jönni?

- Mi?

- A mellkasod szét van vágva,  valószínüleg még mindig  a tegnap esti stressz hatás alatt vagy. 

- Teljesen jól vagyok. Ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy megkeressem a családomat. 

Valahol a szívem legmélyén tudom, hogy igaza van. Érzem ahogyan szépen lassan kezd elárasztani a pánik, de a testem addig halasztja el a kitörést ameddig csak lehetséges. 

-  Maradj itt, próbálj meg pihenni. Egyedül  is boldogulok. . 

- Már mondtam, jól vagyok! Menjünk már! - a mellkasom kezd egyre gyorsabban emelkedni.  Robert bácsi is észre vehette mert azonnal hátrébb lép pár lépéssel majd a nappaliba megy. Onnan egy puskával és egy hátizsákkal tért vissza. 

- Csak maradj itt. Ebben a házban nem eshet semmi bajod. Kérlek maradj itt. Megtudod ezt ígérni nekem? 

A hangját egyre távolabbról hallom, úgy zúg a fejem. Csak anyára tudok gondolni, a kedves mosolyára a hangjára amikor dühös, a tekintetére. Kezd elhomályosulni az egész szoba. 

- Alisha, hé! Vissza fogom hozni őket. 

A teljes kábultat széléről Robert bácsi hangja húz vissza. A szemem újra tiszta lesz, és a fájdalom is alább hagy a mellkasomban. 

Bólintok, majd nézem ahogyan kiviharzik a bejárati ajtón. 

Vissza zuhanok a székbe amiben pár perccel ezelőtt ültem.
Anyát és Luthert valami elkapta, de ugyanez a valami engem valamiért megkímélt.  A rég nem látott bácsikám most hirtelen feltűnt, és ő mentett ki engem tegnap este. Most pedig egyedül vagyok egy vad idegen házban arra várva, hogy ugyanez az ember megmentse a családomat, miközben lehet, hogy ő maga meghal. 

Az utolsó amire emlékszem, hogy levertem az asztalról a vizes üveget, majd minden elsötétül.

Bevezető

Mikor felébredek teljes sötétség fogad. Olyan fajta sötétség, ami annyira tömény és áthatolhatatlan, hogy az az érzésed támad, víz alatt vagy.  Csakhogy ez több okból  kifolyólag is lehetetlen. Az első és legfontosabb, lélegzek.  Hogy ezt be is bizonyítsam a szervezetemnek mély levegőt veszek, hagyom hogy végig simítsa a nyelőcsövemet a gyenge fuvallat, majd betöltse az egész tüdőmet. Kellemes érzés elmerülni ebben a tevékenységemben. 

A szemem, amint szépen lassan hozzá szokik e különös állapothoz automatikusan fényforrást kezd keresni. Kényelmesen támaszkodom a természet adta ösztönömre, tudom nem kell különösebb erőfeszítéseket tennem, hogy megtaláljam amit akarok. A testem túl sokszor volt már efféle stressz helyzetben ahhoz, hogy most is ugyanolyan nyugodt maradjon mint eddig bármikor.  Ez nem a saját szobám abban biztos vagyok. Más a levegő járása.  Viszont egy viszonylag kis  helységben vagyok, mikor sóhajtok  nem víz hangzik, semmilyen utód hangja nem keletkezik, pedig hogyha a saját szobámnál nagyobb helységben lennék, valamilyen hangnak kellett volna jelentkeznie.

Most mozdulok meg először mióta felébredtem, így veszem észre hogy egy puha felületen feküdtem eddig. Kezemet óvatosan érintem hozzá az anyaghoz alattam, próbálom kideríteni miből is készült, milyen magasan lehet földtől. Valamilyen textil anyag lesz, mikor megnyomom érzem az alatta lévő fa reccsenését.  Matrac - súgja az agyam.

Éppen kelnék fel mikor nyikorgást hallok onnan ahonnan az ajtót sejtem. Még magamat is meghuzattoló gyorsasággal nyúlok a zsebkésemhez és pattanok fel. Lábaimat úgy helyezem, hogy pont a matrac közepére ugorjak így a legkevesebb zajt okozva. Mire nyílik az ajtó, már húsz módon öltem meg a belépő embert, gondolatban. A fényesség erősebb mint vártam volna, pár pillanatra elvakít. Maga biztosságom a darabjaira hullik. Miközben a szemem hozzá szokik a világossághoz próbálom össze kapargatni az össze omlott tervemet.  A fény áradatban egy férfi körvonalait vélem felfedezni aki felém közeledik. Lépései lassúak, magabiztosak mégis félénkek. A járása apám járására emlékeztet, úgy egykorú lehet vele.   Csöndben van, én sem szólalok meg, csak szorongatom a késemet, próbálom nem kiejteni izzadt ujjaim közül.

Némán áll meg előttem, és nyúl felém. Nem tudom mit akar csinálni, de nem várom meg, hogy kiderüljön. Szabad kezemmel az ő kezéhez kapok és a háta mögé csavarom. Majd a lábára taposok, ettől össze esik. A késem gyorsan a has falába mélyesztem, majd  mikor érzem hogy áthatolt a bőr gyenge rétegén, még azelőtt kihúzom, hogy valamelyik szervet komolyabban megsértené. Át lépem a földön fetrengő férfit és kifutok a szobából.

Mármint ezt csinálnám, ha nem fogja meg a kezemet még mielőtt hozzá érhetnék. A meglepetéstől teljesen lesokkolok, ezt ő kihasználva úgy kicsavarja a csuklómat, hogy felkiáltok fájdalmamban. A fájdalom elködösíti a fejemet, minden ésszerű gondolatot eltemetve. Térdre rogyok,  és a másik kezemmel is a csuklómhoz kapok. Próbálom lefejetni az ujjait a bőrömről. Ő velem együtt ereszkedik a földre, olyan közel van hozzám, hogy érzem az illatát. Sör és benzin. Apámnak volt mindig ilyen illata mikor haza jött esténként.

Nem tudom hány percig térdelhetünk egymással szemben, míg végre elengedte  a kezemet, nekem óráknak tűntek.  Amint megvált a kezemtől rögtön a vállamra fekteti a kézfejét és egy kicsit elhajol tőlem.

- Jól vagy?

-  Majdnem eltörte a kezemet! Hogy lehetnék jól? - a hangomból próbálom kizárni a félelmet. Az ő hangja alátámasztja a becslésemet miszerint apám kora béli lehet.

- Sajnálom, de te akartál megtámadni engem - szabadkozik.

- Hol vagyok? Mi ez a hely? - kérdezem, nem akarom, hogy több időt fecséreljünk a kezemre. A kérdésemre megváltozik a magatartása feláll és az ajtó felé sétál. Már épp rá akarok ordítani, hogy ne merészeljen elmenni mikor felkapcsolja a villanyt. A szoba hirtelen fényárban kezd el úszni. Tele vannak a falak könyves polcokkal, szinte nem is látszik a tapéta úgy tömve vannak. A szoba végében fekszik a matracom, a padló többi része üresen tátong. A férfi baseball sapkát hord a fején,  erős borosta takarja az arcát. Egy elnyűtt farmer és egy koszos ing egészítik ki a képet. Egy pillanatra eláll a szavam. Ha apám még élne, pontosan így nézne ki.

- Gyere, lent van egy kis kaja és talán még rendes ruhákat is szerezhetünk neked.

- Ruhákat...- kezdek bele a hitetlenkedésbe, de ő leint. Végig nézek a testemen, ugyanolyan fajta ing van rajtam mint a férfin, és egy túlméretezett nadrág ami szinte biztos, hogy férfi méret.

Mikor kérdően fordulok az idegen felé, meglepődve veszem észre, hogy már nincs a szobában. Gyorsan feltápászkodom és követem.

A szobából egy szűk folyosóra vezet az út. A falai megtépázottak, néhol le van kopva a festék, van ahol hosszú repedés fut végig rajta. Homályosan látom, ahogyan eltűnik az ismeretlen alakja a folyosó végén, nincs időm tovább nézelődni.

Futva teszem meg a maradék távolságot köztem és a férfi között.

A folyosóról egy lépcső vezet le a földszintre, onnan egy kis előszoba nyílik amiből rögtön a konyha csatlakozik. A férfi a konyha felé vette az útját, de én most nem követem rögtön. Az ajtón beáramló fény alapján dél körül járhat az idő. Mikor az ismeretlen után fordulok veszem csak észre, hogy mint a szoba ahol aludtam, ezek a helyiségek is tömve vannak könyvekkel. A legtöbb poros és elhasznált, de van közöttük egészen új is. Ha már nem fértek rá a szekrényre akkor a padlón állnak kupacokba rendezve.  Valamiért úgy vonzanak magukhoz mint abban a könyvben a kisfiút vonzotta az a bizonyos arany kötésű régi regény.

-  Te meg hova tűntél? - hallom az idegen hangját a konyhából. Kizökkenek a merengésemből, gyorsan csatlakozom hozzá.

Ő már az asztalnál ül egy sörös üveget fogva.

Teljesen nyugodtnak tűnik ahhoz képest, hogy én egyre jobban kezdek el pánikba esni.

- Szóval, mire emlékszel a tegnap estéből?

- Tessék?

- Emlékszel egyáltalán valamire?

- Én...

- Semmi baj. Sokszor megesik. Az agyad úgy próbálja  feldolgozni a történteket, hogy nem reagál rájuk. Egy-két nap múlva elmúlik - olyan maga biztossággal mondja, hogy azonnal elhiszem. A tegnap este... való igaz, hogy az emlékeim helyén csak egy sötét foltot látok. Kezdek megijedni, az eddigi nyugodtságomat felváltja a pánik. Mindig ez történik. Stressz helyzetben kényszeresen megőrzöm a nyugalmamat, majd - legtöbbször túl későn -  pánikolni kezdek. Az idegen valószínű, meg látta a félelmet a szememben, mert nyugtatóan teszi rá a kezét a kezemre.

Robert Singer. Bár biztosan nem emlékszel rám, kis korodban találkoztunk párszor. Apukád barátja voltam.

- Robert bácsi? - kérdezem félénken. 

Sziasztok!

Szóval a fandom amiről írok az a Supernatural magyar nevén az Odaát.  A karakterek akiket kiragadtam az Bobby és majd később Castiel. A testvérek is fognak benne szerepelni de majd csak sokkal később. Talán még benne lesz pár régen elfelejtett karakter, de nem akarom tovább vinni a testvér közép pontú szálat. Remélem élvezni fogjátok, és bár nem a legjobb időpont az írásra de azért én megpróbálok gyakran frissíteni :) hát akkor jó szórakozást :)