Mikor felébredek teljes sötétség fogad. Olyan fajta sötétség, ami annyira tömény és áthatolhatatlan, hogy az az érzésed támad, víz alatt vagy. Csakhogy ez több okból kifolyólag is lehetetlen. Az első és legfontosabb, lélegzek. Hogy ezt be is bizonyítsam a szervezetemnek mély levegőt veszek, hagyom hogy végig simítsa a nyelőcsövemet a gyenge fuvallat, majd betöltse az egész tüdőmet. Kellemes érzés elmerülni ebben a tevékenységemben.
A szemem, amint szépen lassan hozzá szokik e különös állapothoz automatikusan fényforrást kezd keresni. Kényelmesen támaszkodom a természet adta ösztönömre, tudom nem kell különösebb erőfeszítéseket tennem, hogy megtaláljam amit akarok. A testem túl sokszor volt már efféle stressz helyzetben ahhoz, hogy most is ugyanolyan nyugodt maradjon mint eddig bármikor. Ez nem a saját szobám abban biztos vagyok. Más a levegő járása. Viszont egy viszonylag kis helységben vagyok, mikor sóhajtok nem víz hangzik, semmilyen utód hangja nem keletkezik, pedig hogyha a saját szobámnál nagyobb helységben lennék, valamilyen hangnak kellett volna jelentkeznie.
Most mozdulok meg először mióta felébredtem, így veszem észre hogy egy puha felületen feküdtem eddig. Kezemet óvatosan érintem hozzá az anyaghoz alattam, próbálom kideríteni miből is készült, milyen magasan lehet földtől. Valamilyen textil anyag lesz, mikor megnyomom érzem az alatta lévő fa reccsenését. Matrac - súgja az agyam.
Éppen kelnék fel mikor nyikorgást hallok onnan ahonnan az ajtót sejtem. Még magamat is meghuzattoló gyorsasággal nyúlok a zsebkésemhez és pattanok fel. Lábaimat úgy helyezem, hogy pont a matrac közepére ugorjak így a legkevesebb zajt okozva. Mire nyílik az ajtó, már húsz módon öltem meg a belépő embert, gondolatban. A fényesség erősebb mint vártam volna, pár pillanatra elvakít. Maga biztosságom a darabjaira hullik. Miközben a szemem hozzá szokik a világossághoz próbálom össze kapargatni az össze omlott tervemet. A fény áradatban egy férfi körvonalait vélem felfedezni aki felém közeledik. Lépései lassúak, magabiztosak mégis félénkek. A járása apám járására emlékeztet, úgy egykorú lehet vele. Csöndben van, én sem szólalok meg, csak szorongatom a késemet, próbálom nem kiejteni izzadt ujjaim közül.
Némán áll meg előttem, és nyúl felém. Nem tudom mit akar csinálni, de nem várom meg, hogy kiderüljön. Szabad kezemmel az ő kezéhez kapok és a háta mögé csavarom. Majd a lábára taposok, ettől össze esik. A késem gyorsan a has falába mélyesztem, majd mikor érzem hogy áthatolt a bőr gyenge rétegén, még azelőtt kihúzom, hogy valamelyik szervet komolyabban megsértené. Át lépem a földön fetrengő férfit és kifutok a szobából.
Mármint ezt csinálnám, ha nem fogja meg a kezemet még mielőtt hozzá érhetnék. A meglepetéstől teljesen lesokkolok, ezt ő kihasználva úgy kicsavarja a csuklómat, hogy felkiáltok fájdalmamban. A fájdalom elködösíti a fejemet, minden ésszerű gondolatot eltemetve. Térdre rogyok, és a másik kezemmel is a csuklómhoz kapok. Próbálom lefejetni az ujjait a bőrömről. Ő velem együtt ereszkedik a földre, olyan közel van hozzám, hogy érzem az illatát. Sör és benzin. Apámnak volt mindig ilyen illata mikor haza jött esténként.
Nem tudom hány percig térdelhetünk egymással szemben, míg végre elengedte a kezemet, nekem óráknak tűntek. Amint megvált a kezemtől rögtön a vállamra fekteti a kézfejét és egy kicsit elhajol tőlem.
- Jól vagy?
- Majdnem eltörte a kezemet! Hogy lehetnék jól? - a hangomból próbálom kizárni a félelmet. Az ő hangja alátámasztja a becslésemet miszerint apám kora béli lehet.
- Sajnálom, de te akartál megtámadni engem - szabadkozik.
- Hol vagyok? Mi ez a hely? - kérdezem, nem akarom, hogy több időt fecséreljünk a kezemre. A kérdésemre megváltozik a magatartása feláll és az ajtó felé sétál. Már épp rá akarok ordítani, hogy ne merészeljen elmenni mikor felkapcsolja a villanyt. A szoba hirtelen fényárban kezd el úszni. Tele vannak a falak könyves polcokkal, szinte nem is látszik a tapéta úgy tömve vannak. A szoba végében fekszik a matracom, a padló többi része üresen tátong. A férfi baseball sapkát hord a fején, erős borosta takarja az arcát. Egy elnyűtt farmer és egy koszos ing egészítik ki a képet. Egy pillanatra eláll a szavam. Ha apám még élne, pontosan így nézne ki.
- Gyere, lent van egy kis kaja és talán még rendes ruhákat is szerezhetünk neked.
- Ruhákat...- kezdek bele a hitetlenkedésbe, de ő leint. Végig nézek a testemen, ugyanolyan fajta ing van rajtam mint a férfin, és egy túlméretezett nadrág ami szinte biztos, hogy férfi méret.
Mikor kérdően fordulok az idegen felé, meglepődve veszem észre, hogy már nincs a szobában. Gyorsan feltápászkodom és követem.
A szobából egy szűk folyosóra vezet az út. A falai megtépázottak, néhol le van kopva a festék, van ahol hosszú repedés fut végig rajta. Homályosan látom, ahogyan eltűnik az ismeretlen alakja a folyosó végén, nincs időm tovább nézelődni.
Futva teszem meg a maradék távolságot köztem és a férfi között.
A folyosóról egy lépcső vezet le a földszintre, onnan egy kis előszoba nyílik amiből rögtön a konyha csatlakozik. A férfi a konyha felé vette az útját, de én most nem követem rögtön. Az ajtón beáramló fény alapján dél körül járhat az idő. Mikor az ismeretlen után fordulok veszem csak észre, hogy mint a szoba ahol aludtam, ezek a helyiségek is tömve vannak könyvekkel. A legtöbb poros és elhasznált, de van közöttük egészen új is. Ha már nem fértek rá a szekrényre akkor a padlón állnak kupacokba rendezve. Valamiért úgy vonzanak magukhoz mint abban a könyvben a kisfiút vonzotta az a bizonyos arany kötésű régi regény.
- Te meg hova tűntél? - hallom az idegen hangját a konyhából. Kizökkenek a merengésemből, gyorsan csatlakozom hozzá.
Ő már az asztalnál ül egy sörös üveget fogva.
Teljesen nyugodtnak tűnik ahhoz képest, hogy én egyre jobban kezdek el pánikba esni.
- Szóval, mire emlékszel a tegnap estéből?
- Tessék?
- Emlékszel egyáltalán valamire?
- Én...
- Semmi baj. Sokszor megesik. Az agyad úgy próbálja feldolgozni a történteket, hogy nem reagál rájuk. Egy-két nap múlva elmúlik - olyan maga biztossággal mondja, hogy azonnal elhiszem. A tegnap este... való igaz, hogy az emlékeim helyén csak egy sötét foltot látok. Kezdek megijedni, az eddigi nyugodtságomat felváltja a pánik. Mindig ez történik. Stressz helyzetben kényszeresen megőrzöm a nyugalmamat, majd - legtöbbször túl későn - pánikolni kezdek. Az idegen valószínű, meg látta a félelmet a szememben, mert nyugtatóan teszi rá a kezét a kezemre.
Robert Singer. Bár biztosan nem emlékszel rám, kis korodban találkoztunk párszor. Apukád barátja voltam.
- Robert bácsi? - kérdezem félénken.
Szia!
VálaszTörlésTetszett a fejezet, nagyon szépen, és választékosan fogalmazol.
Gratulálok és sok sikert!
Lilly