Bevezetés 2.

Igen Robert bácsira kifejezetten emlékszem.  Csak párszor járt nálunk, mindig apámmal jött haza, anyám  nagyon örült, hogy láthatja.  Volt, hogy hosszú órákra eltűnt vele amíg én apámmal játszottam.

A kérdésemre látszólag egy kicsit felenged, örül hogy emlékezem rá. Én is megnyugszom, ezek szerint nem valamilyen gyilkos rabolt el, hogy hideg vérrel véget vessen az életemnek.  Talán Robert bácsi is megérzi, hogy most jönnek a kínosabb kérdések, mert feláll az asztaltól és a hűtőhöz lép. Egy üveg fel bontatlan vizet vesz ki  belőle és a kezembe nyomja. Mikor észre veszi, hogy eszemben sincs meginni rá bök egy " Idd meg, nem mérgező!" mondattal és a nappaliba viharzik.

Legyőzötten nyúlok a kupak felé és csavarom le. A víz hidegebb mint gondoltam, de meglepően jól esik. Teljesen megnyugtat a hideg amit  először a torkomban, majd az egész testemben is érzek.

Szóval itt vagyok  a család rég elfeledett barátjával egy házban, valószínűleg itt is aludtam, tehát lassan már egy napja vagyok távol. Luther már biztosan aggódik értem, sőt amilyen paraonista már keresni is elkezdett. Viszont ez esetben jobb lesz ha szólok Robert bácsinak, hogy készüljön fel a golyó általi halálra. Tegnap történt valami szörnyűség amit én is átéltem. Tehát az elsődleges nyomom... én vagyok. Az üveget az asztalra csapom, és örült módjára kezdem lesszagatni magamról az inget. Nem túl nehéz szét szakítanom, már így is lyukas volt néhány helyen. Mikor már fél pucéran ülök  a konyhában, megkezdem a testem átvizsgálását. Nem is vagyok annyira meglepve mikor észre veszem a hatalmas karmolás nyomot a mellkasomon. Olyan nagy, hogy az egész mellkasomat beteríti hosszában és szélességében is. Mikor hozzá érek égetni kezd, majdnem felkiáltok fájdalmamban. Viszont a furcsa az, hogy nem vérzik pedig egészen új seb. Igazából sokkal jobb állapotban van, mint egy egy napos sebnek illik lenni.

Elképedt szisszenést hallok a hátam mögül.

Robert bácsi tért vissza a kezében egy hatalmas könyv kupaccal. 

- Te meg mi a fenét művelsz? -kérdezi miközben, nekem dobja az egykori inget. Én is ugyanolyan zavarba jövök mint ő. Nem gondolkodtam mikor levetkőztem, csak cselekedtem. Mint mindig. 

- Hogyan gyógyult be ilyen gyorsan a seb? 

- Még nem gyógyult be teljesen... 

- Ki tette ezt velem? 

Persze erre a kérdésre tudom a választ, arra vagyok kíváncsi vajon ő tudja-e. Hogy egyáltalán mennyit tud a családunkról.  Robert bácsinak el kerekedik a szeme, még jobban zavarba jön mint az előbb. A könyveket az asztalra hajigálja és leül velem szembe. Nem a szememet, a homlokomat nézi. 

- Mi történt tegnap este? 

- Nézd, tegnap este valaki felhívott, hogy menjek értetek mert veszélyben vagytok. Oda mentem de akkor már csak te voltál a házban körülötted mindenhol vér, anyukád sehol. Össze volt szaggatva a ruhád, már rajta volt a vágás a mellkasodon. Szóval felkaptalak, ide hoztalak és elláttam a sebedet. Te végig sokkos állapotban voltál, meg sem szólaltál. 

- Szóval nem tudod hol van anya és Luther, ugye? 

- Nem...

A kezem izzadni kezd. 

-  Tehát nem tudod hol van a családom?
- Amint elaludtál vissza mentem a házba, de sehol sem találtam semmi nyomot ami a hollétükre utalhat.
Már éppen találgatni kezdenék vajon démon tette ezt velünk, vagy valamilyen más szörny de a torkomra fagy a szavam. Mi van, ha ő még nem is tud semmit erről a világról? Ha mégsem volt olyan jóban apával mint azt én hittem?
Mikor látja  a kínlódásomat, mintha kitalálná mi jár a fejemben.
- Szerintem nem démon tette. Ahhoz túl kezdetleges a vágásod. Ő mélyebbre hatolt volna.
- Igen, valószínűleg igazad van - sóhajtok fel megkönnyebűlten.  Nem kérdezem szerinte ki volt, talán mert tudom hogy nem tudja, talán mert én magam sem akarom tudni. Felhangzzanak Luther szavai a fejemben "nem az a gyáva aki elfut, az a gyáva aki oda sem megy"
- Meg kell keresnünk anyát és Luthert! - a hangom remeg mikor felállok  az asztaltól. Robert bácsi is követi a példámat de ő egyenesen hozzám sétál és nem a fegyvereiért, mint arra számítok. 

-  Mit csinálsz? Indulnunk kell! - vonom kérdőre mikor gyengéden a vállamra fekteti a kezét. Jelentőség teljesen a mellkasomra néz majd vissza rám. 

- Ugye tisztában vagy, hogy így nem fogsz velem jönni?

- Mi?

- A mellkasod szét van vágva,  valószínüleg még mindig  a tegnap esti stressz hatás alatt vagy. 

- Teljesen jól vagyok. Ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy megkeressem a családomat. 

Valahol a szívem legmélyén tudom, hogy igaza van. Érzem ahogyan szépen lassan kezd elárasztani a pánik, de a testem addig halasztja el a kitörést ameddig csak lehetséges. 

-  Maradj itt, próbálj meg pihenni. Egyedül  is boldogulok. . 

- Már mondtam, jól vagyok! Menjünk már! - a mellkasom kezd egyre gyorsabban emelkedni.  Robert bácsi is észre vehette mert azonnal hátrébb lép pár lépéssel majd a nappaliba megy. Onnan egy puskával és egy hátizsákkal tért vissza. 

- Csak maradj itt. Ebben a házban nem eshet semmi bajod. Kérlek maradj itt. Megtudod ezt ígérni nekem? 

A hangját egyre távolabbról hallom, úgy zúg a fejem. Csak anyára tudok gondolni, a kedves mosolyára a hangjára amikor dühös, a tekintetére. Kezd elhomályosulni az egész szoba. 

- Alisha, hé! Vissza fogom hozni őket. 

A teljes kábultat széléről Robert bácsi hangja húz vissza. A szemem újra tiszta lesz, és a fájdalom is alább hagy a mellkasomban. 

Bólintok, majd nézem ahogyan kiviharzik a bejárati ajtón. 

Vissza zuhanok a székbe amiben pár perccel ezelőtt ültem.
Anyát és Luthert valami elkapta, de ugyanez a valami engem valamiért megkímélt.  A rég nem látott bácsikám most hirtelen feltűnt, és ő mentett ki engem tegnap este. Most pedig egyedül vagyok egy vad idegen házban arra várva, hogy ugyanez az ember megmentse a családomat, miközben lehet, hogy ő maga meghal. 

Az utolsó amire emlékszem, hogy levertem az asztalról a vizes üveget, majd minden elsötétül.