Egy sárkány tüze

Az utóbbi időkben megörülök a Merlin sorozatért és itt egy kis szösszenet amit írtam.

A fák úgy hajlongtak, mintha egy láthatatlan rugó lenne a törzsükben. Olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy az őszi szellőnek még csak esélyt sem adtak a bejutásra. Az erdő talán ezért is volt olyan nyugodt aznap.  Csak a fák mozogtak, de csak éppen annyira amennyire a szél megkövetelte tőlük. De mégis volt valami fura abban az erdőben. Talán a madarak éneke hiányzott, talán a virágok amik más erdőkben ilyenkor már bőven virágoznak. Vagy talán csak az a szorító csend, ami olyan volt mint valamilyen áttörhetetlen függöny. Éppen ezért volt hirtelen meglepetés, mikor ló dobogás hangzott fel, szinte a semmiből.  Három lovas vágtatott a fák között, mit sem törődve a fák csodálkozásával, az avar megbántott mozgásával. A lovak mikor megérezték az erdő rosszallását, lassítani akartak. Ők tudták azt amit a lovasaik nem. Ha egyszer ezek a fák mérgesek lesznek, nehéz lesz őket megfékezni. De a három férfi nem engedte, hogy akár egy fél ütemmel is lassítsanak. Az aki legelöl lovagolt idegesen szólt hátra a másik kettőnek, mire azok azonnal gyorsítottak. Mind a hármuk arca ideges és zord volt. Piros köpönyegük a vállukról a ló farára omlott, mikor vágtattak úgy nézett ki mintha tüzelne a lovas háta. Mind a hárman páncélt viseltek a köpönyeg alatt, a csípőjükre kard volt kötve. Az első lovasé volt a legszebb és legfényesebb kard valamint az ő lova volt a leggyorsabb is. Sütött róla, hogy ő a vezetőjük. A másik kettő engedelmesen maradt hátra, minden alkalommal mikor az első hátra pillantott a tekintetüket a földre szegezték. 

      Gyorsan haladtak, pár perc és  már ki is értek az erdő szélére. Mikor már a fák ritkulni kezdtek, az első lovas hirtelen megállt. A többiek gyorsan beérték, kérdően álltak meg mellette.

-  Felség? Mi történt? 

-  Mit gondoltam? Egy egyszerű szolgáért tettem meg több mérföldet, közben a királyságomat cserben hagytam.

Lepattant a nyeregből és idegesen kezdett járkálni a lovak körül.  

- Ő nem egy egyszerű szolga, felség.

- A barátunk. Mi önként vállalkoztunk erre, ahogyan ön is. 

A kettő győzködése látszólag csak még jobban felidegesítette a harmadikat. 

- Ugyan már Gwaine! Mind tudjuk, hogy csak azért jöttél te is mert hiányzik Merlin főztje - vetette oda a magasabb  barna hajú férfinak, miközben újra felült a lovára. Tudta, hogy igaza van a többieknek. Jól döntött mikor el jött megkeresni Merlint, és az hogy a lovagjai is vele tartanak, csak a szerencse műve.  Már több mint három hét óta tűnt el a szolgája, semmi nyomot nem hagyva maga mögött. Sokáig azt hitte, hogy csak simán elszökött, vagy már megint a kocsmában vedelt. Bár ezzel sohasem tudta meggyőzni magát. Túlságosan jól emlékezett azokra a tettekre amikkel Merlin több ízben is megvédte őt, legtöbbször a mágiával szemben. És most, hogy Camelot a legrosszabb idejét éli, nem tudta elhinni, hogy most hagyja őt Merlin cserben.  Felcsendült fejében az utolsó mondat amit a szolgálójától hallott. „Együtt”, mondta Merlin. „Együtt le fogjuk győzni őket.” Akkor nevetett rajta. Majd ő, pont ő fog segíteni legyőzni a mágia legfélelmetesebb teremtményeit.  

-  A közelben van egy elhagyatott kastély. Ott fogunk éjszakázni! - szólt hátra a lovagoknak, majd sebesebben mint eddig bármikor vágtatni kezdett a lovával. 

Mikor beléptek a rég elhagyatott kastély kapuján mind hármukat jeges félelem szállta meg. A semmiből jött, majdnem olyan nagy erővel mint amilyen hirtelen. Nem volt semmi amitől megijedhettek volna, mégis rögtön vissza akartak fordulni.  Gwaine hangos csörömpölés mellett elejtette a kardját. Némán mutatott a mennyezet felé. 

Mire a másik kettő oda nézett a nemes lovag már a földön guggolt.  Először nem akartak hinni a szemüknek. A plafon helyett kéken égő tűz terítette be a mennyezetet. Olyan tűz amit nem lehetett mágia nélkül meggyújtani.  A másik lovag gyorsan Gwaine felé futott, majd felsegítette és a terem másik végéhez kezdett  futni. 

- Arthur! - ordított a megbabonázott király felé, aki még mindig a tüzet bámulta ami egyre nagyobb, és nagyobb lett. A lovag hangjára össze rezzent, majd ő is utána futott. A teremből egy folyosó nyílt, ahonnan több ajtó is. A legelsőn bevetették magukat, majd menedéket keresve egy felborult ágy mögé guggoltak. Az egész szoba sötét és poros volt. Bár ugyanolyan hideg mint a kastély többi része. 

- Ez meg mi a...?

-  Szerintem egy sárkány tüze. Apám már mesélt róla. Valószínűleg egy sárkány élt itt, majd mikor meghalt a teste tűzbe borult. Régen a mágusok büntették így őket, ha azt akarták, hogy még a haláluk után is szenvedjenek.

- Hogyan lehet megölni? - kérdezte türelmetlenül Arthur. 

- Ha jól emlékszem, egy embert kell elpusztítania a tűznek, hogy örökre kialudjon - hallatszott a válasz.  Gwaine felnyögött, majd lassan Arthurra nézett. Már éppen mondani akart valamit, mikor neszezést hallottak a szoba másik oldaláról. Arthur csöndben intett a másik kettőnek, hogy maradjanak nyugton, majd ő lassan kikémlelt az ágy mögül. 

Egy fekvő ember alakját tudta kivenni a félhomályban. Lassan, csöndben közelítette meg a férfit, előre szegezett karddal. 

Mikor a közelébe ért, ismerte csak fel régen nem látott szolgáját a fekvő emberben. A ruhája piszkos volt, az arca több helyen is megégett, de az elálló fülei és a sötét fekete hajáról bármikor megismerné Merlint.  A közelettére Merlin kinyitotta a szemét, bár csak épphogy. Amint meglátta Arthurt gyengéden elmosolyodott, annyira amennyire az égett bőre engedte. Arthur viszonozta a mosolyt, de az övé is olyan halvány volt mint Merliné. Éppen le akart hajolni a szolgájáért, mikor valaki megragadt a karját és elrántotta tőle. A következő amire feleszmélt, hogy az egész szoba kék lángokban áll, mindenhol csak tűz van. Ő és a két lovag biztonságban van az ágy alatt, de még így is érzi a hideget amit a tűz hordoz magával. A gondolatai ködösek lettek, egy könnycsepp gördült le az arcán... Nem tudta megítélni mennyi ideig tartott a tűz, talán csak percekig neki óráknak tartott. Majd hirtelen már nem volt kék forgatag körülöttük, a hőmérséklet is javult pár fokkal. Amint biztonságosnak találta azonnal Merlin felé vetette magát.

Abban a pillanatban, ahogy Arthur meglátta Merlin nyitott, üveges szemeit, és az arcára fagyott jeget, a a szíve mintha megszűnt volna dobogni..

– Ne.
A lovag száját hagyta el a szó, de visszhangozva megszólalt Arthur szívében is. Gwaine előre tolakodott.
– Mi történt? Minden rendben?– kérdezte a lovag, s máskor felszabadult hangjába aggodalom itta be magát.
A lovag lerántotta magáról a kesztyűt, majd megérintette Merlin nyakát. Felszisszent a hidegtől, mégis jó pár másodpercig nem mozdította el a kezét, alátámasztva azt, amiről már tudta, hogy igaz.

Arthur megragadta Merlin vállát, és gyengéden megrázta őt, mint ahogy az elszenderedő gyermekekkel szokás. 

- Merlin! Ennek nem így kellene lennie – mondta erélyesen.
 Ahogy elméjében visszajátszódtak az elmúlt néhány perc történései, a herceg lélegzete hallhatóan elakadt. 

– Megmentette az életünket.

Alig figyelt oda Gwaine-re, aki remegett, és teljes testével a legközelebbi falhoz vetette magát, ököllel püfölve és rugdosva azt, mintha a puszta erő képes lenne arra, hogy az időt visszapörgetve feltámassza Merlint. – Nem! – kiáltotta a merev falnak, mintha az tehetett volna az egészről. – Francba!
Arthur fájdalmasan erős nyomást érzett a mellkasában, mintha azzal próbálkozott volna, hogy teljesen összepréselje a tüdejét.

 Nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet igaz.
„Együtt”, mondta Merlin. „Együtt le fogjuk győzni őket.”
 

     - Uram. Mennünk kell!
- Gwaine?

 Gwaine ellökte magát a kő faltól, egy szánalmas mosolyfélét vetett barátjára, azután megcsóválta a fejét.
– Mer… – Egy pillanatra elhalt a hangja, de aztán ismét megrázta a fejét. – Induljunk.
 lovagok  hangtalanul elhagyták az erődöt.