Hangzavar vesz körül, mindenki siet, még elakar intézni valamit a kezdés előtt. Csak én állok egyhelyben, szemem csukva, várom a hangot ami megadja a jelzést.  Mindenkinek van pótcselekvése, valami amibe kapaszkodni tud, ha koncentrálnia kell. Van aki verset mond, van aki zenét hallgat, megint mások pedig fizikai munkát végeznek. Én a testemre hagyatkozom ilyenkor, hiszen majd kint is csak ő és én leszünk. Ezekben a percekben hallgatom a lüktetését, a szívverésemet.  Lassan betölti a vérkeringésem az egész hallóteremet már csak ezt érzem.  Önkívületbeli állapotban vagyok, bízom magamban.  Csupán pár percig tartott de ez is elég, megint nagy sikert fogok aratni, hiszen mindig így történik.  Valaki felordít " Két perc a kezdésig".  Remek, már szeretnék kinn lenni. Megkeresem szememmel a csapatomat, közben már felcsendül a lövések harmóniája kintről. Ezekszerint már elkezdett játszani az előzenekar.  Oda érek a másik három férfihoz, az ő szemükben is ugyanolyan izgatott csillogás látszik mint az enyémben. Az egyik fülében még mindig ott lóg a fülhalgató, átszűrődik a kemény basszusgitár szóló. Halványan elmosolyodok, akármennyire is utálom ha elvonják a figyelmét, sosem fogom megunni ezt hangos dübörgést. Mikor észrevszi, hogy őt nézem gyorsan kikapja a füléből és megnyomja a "stop" gombot.  Végig nézek a társaságon, mindnyájan a jelmezükben virítanak, tökéletes összhangot keltve. Beállok a helyemre, nagy levegőt veszek, elismétlem magamban a koreogrifát. " Egy perc és indulunk". Máris az ereimben érzem az adrealint, azt az édes szert. Komolyan mondom sok mindent próbáltam már az életemben de kétségkívül ez a legjobb. Legyőzhetetlen leszel, erős, gyors. Mint egy szuperhős. Kattogó hangokat hallok a többiek most töltik fel kellékjeiket. Én is így teszek, övemhez kapok leelenőrzöm, minden rendben van-e. Elégedetten konstalállom, hogy már mindent előkészítettem tegnap. "Fél perc" Hátra fordulok, utoljára a társaim szemébe nézek, ugyanarra gondolunk. "Jók leszünk. Muszáj jónak lennünk" Akár egy rosszul lépett lépés is a karierrünk végét jelentheti.  Taps hangzik fel, a súlyos, sötétvörös függöny felhúzodni látszik. Nagy levegő, már jelentkezik is a gyomorgörcs ami szinte minden fellépésnél jelen van. Az utolsó percben, mikor már nem lehet visszatáncolni. Hamar leküzdöm, van már gyakoratom benne.  Amint felhúzodik a bársony, elvakít a nap. Aztán a hang amire a kezdetektől várok. 

" Kezdés"

Nagy sikert arattunk, háromszor is visszatapsoltak. Nem vagyok különösen meglepődve ezen, de azért megnyugtat, hogy még mindig mi vagyunk a legjobbak.  Mér lement a nap, de még nem sötétedett be teljesen. Ez a kedvenc részem az egész napból, sőt az egész életemből.  Sokkal nyugodtabb ilyenkor a táncparketta, ilyenkor már senki sem gyakorol még a legszorgasabb is hazamentek pihenni.  Lépteket hallok magam mellől, egyik csapattársam ül le a lépcsőre. Kezében két üveg, az egyiket nekem nyújta. Hálásan veszem el, el is felejtettem milyen szomjas vagyok. Mohón kortyolok bele, élvezem ahogyan végig súrolja az egész számat majd legördül a torkomon. 

- Nem voltunk rosszak - jegyzi meg. 

- Tökéletesek voltunk - javítom ki büszkén. Mióta is csinálom ezt? Egy éve biztosan, és még mindig nem untam meg magamat isteníteni. Mindegy, az önbizalom sosem baj. 

-  Miért csináljuk ezt? Úgy értem mi értelme ennek az egésznek ? - kérdezi. Ingerült leszek, unom már az ő kétkedését hallani. Szinte minden fellépés után jönnek a kérdések, a bűntudat. Megkéne tanulnia, hogy nem mi diktáljuk a játékszabályokat csak játszunk. Ami azt illeti még választásunk sincs, muszáj ezt tennünk. Ők kényszerítenek rá erre. Unottan sóhajtok fel, ha nem hozott volna sört elküldeném az anyjába, de tudom milyen nehezére esik az osztozkodás. 

- Jet ezt már sokszor megbeszéltük. Túl népszerűek vagyunk ahhoz, hogy abbahagyjuk. Egyre többen jönnek el, kiváncsíak ránk - vigyorgom. Tudom nem szép elviccelni a dolgot, de nem tudom kihagyni. Jet el komorul sosem szereti ha így beszélek erről, pedig szerintem ez a tökéletes szinonímája annak amit csinálunk. Egészen büszke vagyok arra, hogy kitaláltam ezt és méllyen magamban már tudom, hogy akkor sem sikerülne abbahagynom ha akarnám. Ez tart a felszínen, ezért nem örültem még meg. 

- Jó mindegy - vonja meg a vállát, feláll már éppen indulna vissza mikor megállítom. 

- Vissza mész a fivérekhez? Minek? Azt hiszed ők majd meghalgatnak? - kérdezem, őszinte kiváncsíságot csempészek bele a hangomba. Ilyenkor nem éppen megfelelő társaság a két bátyj. Fogalmam sincs mit szoktak csinálni, nem is nagyon akarom tudni de egy-egy fellépés után nincsenek éppen olyan hangulatban, hogy Jet kirohanásait hallgassák. Jet szemén látom, hogy komolyan fontolóra veszi megüssön-e. Végül feladja, ha engem kérdeznek jól teszi. Úgyis megbánná. Megintcsak vállat von és belép a kis helyiségbe. Időközben már teljesen besőtétedett, akármennyire is szeretem az éjjeleket kénytelen vagyok követni. Sajnálatos módon a szúnyogoknak is ez a kedvenc napszakuk. Benn ül Kobra, mellette Poison. Délelőtt észre sem vettem, hogy Poison megsebesült főleg hogy ilyen durván. A vállát csúnya seb borítja, egészen mély és nagyon vérzik. Kobra valamilyen átlátszó anyagga öblíti közben kötést helyez rá. Gyorsan melléjük érek, érdeklődve veszem észre Poison karját. 

- Milyen súlyos? - kérdezem, próbálok úgy tenni mintha egy kicsit is értenék a sérülésekhez. Nem sikerülhet túl jól az alakításom mert Poison felnevet erőlködő arcomat látva. 

" Ohh de kedves! Aggódsz értem?" kérdezi hangja egészen csöpögősnek hat. Először elakarom küldeni melegebb éghajlatokra, de úgy döntök bele megyek a játékába. 

" Igen, nem akarom, hogy fájjon neked! De ne félj este majd más pózban csináljuk, hogy kíméljük!" kiáltok fel szenvedélyesen, Poison arca egy pillanatra lefagy, nem teljesen akarja elhinni amit az előbb mondtam. Visszakell folytanom a röhögésemet miközben egészen közel hajolok hozzá, szememet becsukom és kissé csücsöritem a számat. A következő pillanatban egy hatalmas pofon dördül az arcomon, kénytelen vagyok hátra lépni pár lépést, hogy ne essek el. Mikor kinyitom a szememet, Poison nevetve rázza az egézséges kézfejét, Kobra is kuncog de nem hagyja abba bátyja ápolását. Én még mindig az arcomat szorongatom, máris érzem hogy duzzad a bőrőm. Erősebbet ütött mint vártam. Poison látva a megrökönyödtségemet mégjobban nevetni kezd. 

" Azt hittem azt szereted ha fáj " vonja meg a vállát, itt már Jet sem bírja ki nevetés nélkül, de odadobja nekem a sörét, hogy azzal jegeljem le a szememet. Bosszúsan szusszanok fel, majd kapom el. Nem kockáztatom meg, hogy megint Poison mellé kerüljek így inkább Jetnél foglalok helyet aki a falnál ül a földön. 

" Remélem holnapra rendbehozod, mert szükségünk lesz rá" köpöm a szavakat Kobrának. Ő bólint, de nem hagyja abba a kötözést. Becsukott szemmel dölök hátra, élvezem ahogyan a hideg üveg érinti a meleg bőrömet. Jet és Poison elkezdenek valamiről beszélni, hogy milyen fura volt ma az egész. Persze tudom kit hiányolnak, Korsét. Több hete láttuk utoljára, nekem személy szerint már hiányzik. Ha ő is ott van mindig jobban teljesítek, egyszerűen tisztábban mozgok. Lehet,  hogy bizonyítani akarok neki, vagy csak simán felspanol ha látom. Mindegy is, nem az ok számít, sosem az ok az ami fontos. Pár pillanatra elnézem még ahogyan a másik három beszélget, próbálok bele feledkezni a hangjukba. Alapból szeretem őket halgatni, muszájnak is tartom. Hiszen ők vannak velem odakinn, jobban kell ismernem őket mint ők magukat, tudnom kell mindenről ami lelassíthatja őket. Alap szabály, hogy nem titkolózunk egymás előtt, hogy semmi sincs amiről a másik nem tud. Most mégis bántja a fülemet a hangjuk, egyre jobban bánt ez a Korse dolog. Hirtelen elhatározásból felpattan, ujjai között már ott virít a Ford kulcsa. 

- Hova mész? - hallom Poison hangját. Már az ajtóban állok, mikor visszafordulok hozzá.

- Anyádhoz - nevet bele a saját mondanivalójába aztán pár lépéssel a Fordnál terem, beindítja majd kigördül az aszfaltra.