ruler and killer

 Nem emlékezett igazán mikor kezdődött. Három év, hat hónap, egy örökkévalóság.
A  szél fáradhatatlanul szántott végig  a sivatagon, felkavarva a homokot. Pár perc múlva, újra szélcsend lesz, megint minden némává válik.  Csupán négy óra és lemegy a nap. Poison összerázkódott mikor az éjszakára gondolt. Jönnek az álmok.
Hanyag mozdulattal nyúl a zsebébe, egy kisebb csomag után kutatva. Az ujjai könnyen bogozzák ki belőle a fehér szálat, majd biztos kézzel gyújtják meg.  Megígérte, hogy leszokik, de mostanra valahogy nem látta értelmét betartania a fogadalmát.  A benzinkút másik oldaláról hangok szűrődnek ki.
Jó érzéssel szívja be a nikotint, majd rögtön ki is engedi a tüdejéből.
Ruler hangját azelőtt meghallotta, hogy a férfit megpillantotta volna.
- Azt hittem te is elmentél Coyotével -
- Tessék?
-  Így könnyű.
 A férfi ugyanolyan öltözetet visel mint Poison, kisebb eltérésekkel. Ugyanaz a csizma, koszos farmer, és egy elkínzott póló.  Az ő kezében is ott parázslott a cigaretta, úgy látszik ez elmaradhatatlan kelléke lett a társaságnak. Már aki maradt belőlük.
Kevesebb ideje van napnyugtáig mint gondolta, már egészen alul jár a nap. Nem baj, legalább hamarabb jön a reggel.
Újra a kietlen táj felé fordult, még egy erős szívás.
Szerette volna azt gondolni, hogy sikerült megkedvelnie ezt az új fajta cigarettát. De akár levágta a flittert akár nem, borzalmasan kevés nikotint juttatott a tüdejébe. A nyugalomra viszont igazán szüksége volt.
- Hiányozni fog ez a hely - A tüdeje már égett, de még mindig nem volt hajlandó kinyitni a száját.
Persze Ruler nem gondolta komolyan, ezzel Poison is tisztában volt. Ő volt a legboldogabb mikor a többiek a szétválás mellet döntöttek. Máskülönben nem hagyta volna itt őket, nem hagyta volna el Pettyt. 
- Na, azt hiszem akkor én is búcsúzom - csapta össze a tenyerét. Poison a fogai közt fújta ki a füstöt, a  hálásan vette a következő mély levegőt.
- A Fordot viszed?
- Abban van a legtöbb benzin. A határig biztosan nem fogok tudni megállni tankolni...
-... Utána pedig már mindegy.
Ruler elmosolyodott, nem azzal a teliszájvigyorral, éppen csakhogy kivillantotta a fogait. 
Újabb széllökés, kisebb mint az előző. Ha szerencséjük lesz, nem lesz nagy szélvihar az éjjel. 
 Mindketten hallgattak, Ruler néha beleszívott már félig elégett szálába,  nem nagyon törődött eljut-e a tüdejéig bármi is. Pedig az még az utolsó generáció előtti cigiből volt való. Abból az időből mikor még minden tisztább volt.    
   
Ha Poisonnak nem tanították volna meg, hogyan kell házi cigarettát csavarni, most nagy bajban lenne.
Ruler biccentett egyet, majd végig sétált a bolton, ki a napsütésre. A léptei nagy zajt csaptak a parkettán, nagyobbat mint amekkorát kellet volna.  Poison egykedvűen eltaposta a saját szálát és ugyanolyan némán követte a férfit, egészen a kocsiáig. Igen, határozottan hideg van már idekint. Mikor Ruler meglátta ahogyan az ajtóhoz feszül, elvigyorodott de csak annyit fűzött hozzá:
- Az ajtót jól húzd meg, valahogy beragadhatott.
- Ismerem a kocsit.
A férfi megrántotta a vállát.
- Nincs csomagod?
Miközben beült, Poison  erős késztetést érzett, hogy azt kérje, cseréljenek dobozt. Rulernek úgy is mindegy mit szív. Neki viszont nem kéne minden második nap újat sodornia magának.
- Nem kell innen semmi.
- Te tudod.
A motor járni kezdett, a  kocsi hangosan farolt ki a benzinkúttól.  Még nagyobb port kavarva, mint amit Poison szeretett volna. Újra le kell porolnia a padokat, hogy ne fedje be a homok teljesen, az amúgy vérvörös huzatot. 
Az első huszonöt percet csöndben tették meg, nem volt mondanivalójuk a másik számára. Poison is csak azért törte meg a csendet, mert nem akart azelőtt elaludni, hogy átlépték volna a határt:
- Oakland a cél?
- Igen, aztán Los Angeles. Attól függ megtalálom-e amit keresek.
Poisonnak épphogy csak sikerült elfojtania a nevetését. A keresgélés értelmetlen és főleg hosszú folyamat. Az idő pedig véges, különösen ha olyan dolgokról van szó, mint a célok kitűzése. Bonyolult, és a kezdőknek való.
- Nem tudom, hogy a testvéreim most hol vannak. Utoljára azt hallottam még mindig az Ellenállásnál dolgoznak, de azóta... bármi megtörténhetett.
- És ha már nincs értelme az igyekezetednek?
- Úgy érted ha már halottak? Nos, akkor legalább kirándultam egy jót. De az nem fordulhat elő -
a szája nevetett, a szeme viszont komoly maradt.
- Na és, te? Hol tegyelek ki?
- Egyelőre még sehol - Poison ugyancsak mosollyal az arcán mondta ki ezeket a szavakat. Ez az utolsó útjuk ebben a kocsiban, egymás mellett ülve. Szerette volna olyan hosszúra nyújtani amennyire csak lehetett.
- Mesélj róluk - kérte Rulert, bár nem volt igazán kíváncsi a férfi válaszára. Csupán remélte, hogy a hangja valahogyan kitudja ráncigálni a kellemetlen nikotin-hiány keltette ködből.

you are pathetic

- Mindenki meghalt?

- Hm

- Az összes killjoy?

- Mindenki. 

Poison pár percig némán bámul maga elé, nem tudom miért lepi meg ennyire a dolog. Mit gondolt, hogy bár a Zónák már nem léteznek, de a killjoyok továbbra is szabadon mászkálnak? Nem lehetséges, hogy nem számolt ezzel a lehetőséggel. Vagyis, hogy nem csak ezzel a lehetőséggel számolt. 

- Téged is elkaptak? - kérdezi meg sokára. Majdhogynem elmosolyodom. Hogy megokosodott az évek alatt. 

- Hm.

- Azt mondtad senki nem úszta meg. Te pedig mégis itt ülsz mellettem - próbálja összerakni a képet. Bizonyára el kéne fordítanom a fejemet, talán a legkisebb megbánást jeleit kéne mutatnom de képtelen vagyok rá.
Várakozva néz rám, a szemén már látszik hogy tudja mi a válaszom a ki nem mondott kérdésére. Akkor meg miért muszáj túl esnünk rajta?

- Jól van, na. Béna voltam. És lassú - adom be a derekamat, kezemet színpadiasan a testem mellé ejtem. Arra számítok, hogy őrjöngeni fog. Üvölteni kezd, talán be is húz párszor. Amit teljességgel megértettem volna, nem is védekeztem volna. Nagyon.  De nem tesz semmi ilyet, még csak fel sem emeli a hangját. Szemében mérhetetlen csalódottság látszik, lemondó mosolyra húzódik a szája. 

- Te nem vagy béna, Ghoul. Lassú pedig végkép nem. 

- Mit akarsz? Elbasztam. 

- Hát el - neveti el magát, a hangjában semmi vidámság nincsen. Most döbbenek rá, ha az öt évvel ezelőtti énünk látna most minket valószínű jót röhögne rajtunk. Poison mint a csendes megtört, és én mint a bánkódó fiatal. Mint egy rossz szappan operában. Kár, hogy már a tv-k semmi ilyen műsort nem sugároznak, csak emlékezetből tudom magamat a szereplőkhöz hasonlítani. Hát hiába, mégiscsak krízis helyzet van, vagy mi. 

Poison egyre jobban röhög, már kezdem azt hinni hogy hisztérikus görcsöt kapott. 

- Szánalmas vagy. 

Ezt sajnos nem cáfolhatom meg. Tényleg szánalmas vagyok, ez talán a legjobb szó,a személyiségem bemutatására.  Ezután nem kezd el faggatni mi történt azután, csak csöndben bámul maga elé. Talán azért nem akadt ki mert ő is került olyan helyzetbe amikor nem killjoyhoz méltóan viselkedett. Te jó ég, miket beszélek? Nem killjoyhoz méltóan? Mekkora közhely.
Itt lenne az ideje, hogy faggatni kezdjem, mi is történt a határnál, miért volt nála a táska. Jackie már így is mérges, hogy nem engedtem cellába vinni, ha nem tudok meg semmi használhatót, tuti tombloni fog. 

Hangzavar vesz körül, mindenki siet, még elakar intézni valamit a kezdés előtt. Csak én állok egyhelyben, szemem csukva, várom a hangot ami megadja a jelzést.  Mindenkinek van pótcselekvése, valami amibe kapaszkodni tud, ha koncentrálnia kell. Van aki verset mond, van aki zenét hallgat, megint mások pedig fizikai munkát végeznek. Én a testemre hagyatkozom ilyenkor, hiszen majd kint is csak ő és én leszünk. Ezekben a percekben hallgatom a lüktetését, a szívverésemet.  Lassan betölti a vérkeringésem az egész hallóteremet már csak ezt érzem.  Önkívületbeli állapotban vagyok, bízom magamban.  Csupán pár percig tartott de ez is elég, megint nagy sikert fogok aratni, hiszen mindig így történik.  Valaki felordít " Két perc a kezdésig".  Remek, már szeretnék kinn lenni. Megkeresem szememmel a csapatomat, közben már felcsendül a lövések harmóniája kintről. Ezekszerint már elkezdett játszani az előzenekar.  Oda érek a másik három férfihoz, az ő szemükben is ugyanolyan izgatott csillogás látszik mint az enyémben. Az egyik fülében még mindig ott lóg a fülhalgató, átszűrődik a kemény basszusgitár szóló. Halványan elmosolyodok, akármennyire is utálom ha elvonják a figyelmét, sosem fogom megunni ezt hangos dübörgést. Mikor észrevszi, hogy őt nézem gyorsan kikapja a füléből és megnyomja a "stop" gombot.  Végig nézek a társaságon, mindnyájan a jelmezükben virítanak, tökéletes összhangot keltve. Beállok a helyemre, nagy levegőt veszek, elismétlem magamban a koreogrifát. " Egy perc és indulunk". Máris az ereimben érzem az adrealint, azt az édes szert. Komolyan mondom sok mindent próbáltam már az életemben de kétségkívül ez a legjobb. Legyőzhetetlen leszel, erős, gyors. Mint egy szuperhős. Kattogó hangokat hallok a többiek most töltik fel kellékjeiket. Én is így teszek, övemhez kapok leelenőrzöm, minden rendben van-e. Elégedetten konstalállom, hogy már mindent előkészítettem tegnap. "Fél perc" Hátra fordulok, utoljára a társaim szemébe nézek, ugyanarra gondolunk. "Jók leszünk. Muszáj jónak lennünk" Akár egy rosszul lépett lépés is a karierrünk végét jelentheti.  Taps hangzik fel, a súlyos, sötétvörös függöny felhúzodni látszik. Nagy levegő, már jelentkezik is a gyomorgörcs ami szinte minden fellépésnél jelen van. Az utolsó percben, mikor már nem lehet visszatáncolni. Hamar leküzdöm, van már gyakoratom benne.  Amint felhúzodik a bársony, elvakít a nap. Aztán a hang amire a kezdetektől várok. 

" Kezdés"

Nagy sikert arattunk, háromszor is visszatapsoltak. Nem vagyok különösen meglepődve ezen, de azért megnyugtat, hogy még mindig mi vagyunk a legjobbak.  Mér lement a nap, de még nem sötétedett be teljesen. Ez a kedvenc részem az egész napból, sőt az egész életemből.  Sokkal nyugodtabb ilyenkor a táncparketta, ilyenkor már senki sem gyakorol még a legszorgasabb is hazamentek pihenni.  Lépteket hallok magam mellől, egyik csapattársam ül le a lépcsőre. Kezében két üveg, az egyiket nekem nyújta. Hálásan veszem el, el is felejtettem milyen szomjas vagyok. Mohón kortyolok bele, élvezem ahogyan végig súrolja az egész számat majd legördül a torkomon. 

- Nem voltunk rosszak - jegyzi meg. 

- Tökéletesek voltunk - javítom ki büszkén. Mióta is csinálom ezt? Egy éve biztosan, és még mindig nem untam meg magamat isteníteni. Mindegy, az önbizalom sosem baj. 

-  Miért csináljuk ezt? Úgy értem mi értelme ennek az egésznek ? - kérdezi. Ingerült leszek, unom már az ő kétkedését hallani. Szinte minden fellépés után jönnek a kérdések, a bűntudat. Megkéne tanulnia, hogy nem mi diktáljuk a játékszabályokat csak játszunk. Ami azt illeti még választásunk sincs, muszáj ezt tennünk. Ők kényszerítenek rá erre. Unottan sóhajtok fel, ha nem hozott volna sört elküldeném az anyjába, de tudom milyen nehezére esik az osztozkodás. 

- Jet ezt már sokszor megbeszéltük. Túl népszerűek vagyunk ahhoz, hogy abbahagyjuk. Egyre többen jönnek el, kiváncsíak ránk - vigyorgom. Tudom nem szép elviccelni a dolgot, de nem tudom kihagyni. Jet el komorul sosem szereti ha így beszélek erről, pedig szerintem ez a tökéletes szinonímája annak amit csinálunk. Egészen büszke vagyok arra, hogy kitaláltam ezt és méllyen magamban már tudom, hogy akkor sem sikerülne abbahagynom ha akarnám. Ez tart a felszínen, ezért nem örültem még meg. 

- Jó mindegy - vonja meg a vállát, feláll már éppen indulna vissza mikor megállítom. 

- Vissza mész a fivérekhez? Minek? Azt hiszed ők majd meghalgatnak? - kérdezem, őszinte kiváncsíságot csempészek bele a hangomba. Ilyenkor nem éppen megfelelő társaság a két bátyj. Fogalmam sincs mit szoktak csinálni, nem is nagyon akarom tudni de egy-egy fellépés után nincsenek éppen olyan hangulatban, hogy Jet kirohanásait hallgassák. Jet szemén látom, hogy komolyan fontolóra veszi megüssön-e. Végül feladja, ha engem kérdeznek jól teszi. Úgyis megbánná. Megintcsak vállat von és belép a kis helyiségbe. Időközben már teljesen besőtétedett, akármennyire is szeretem az éjjeleket kénytelen vagyok követni. Sajnálatos módon a szúnyogoknak is ez a kedvenc napszakuk. Benn ül Kobra, mellette Poison. Délelőtt észre sem vettem, hogy Poison megsebesült főleg hogy ilyen durván. A vállát csúnya seb borítja, egészen mély és nagyon vérzik. Kobra valamilyen átlátszó anyagga öblíti közben kötést helyez rá. Gyorsan melléjük érek, érdeklődve veszem észre Poison karját. 

- Milyen súlyos? - kérdezem, próbálok úgy tenni mintha egy kicsit is értenék a sérülésekhez. Nem sikerülhet túl jól az alakításom mert Poison felnevet erőlködő arcomat látva. 

" Ohh de kedves! Aggódsz értem?" kérdezi hangja egészen csöpögősnek hat. Először elakarom küldeni melegebb éghajlatokra, de úgy döntök bele megyek a játékába. 

" Igen, nem akarom, hogy fájjon neked! De ne félj este majd más pózban csináljuk, hogy kíméljük!" kiáltok fel szenvedélyesen, Poison arca egy pillanatra lefagy, nem teljesen akarja elhinni amit az előbb mondtam. Visszakell folytanom a röhögésemet miközben egészen közel hajolok hozzá, szememet becsukom és kissé csücsöritem a számat. A következő pillanatban egy hatalmas pofon dördül az arcomon, kénytelen vagyok hátra lépni pár lépést, hogy ne essek el. Mikor kinyitom a szememet, Poison nevetve rázza az egézséges kézfejét, Kobra is kuncog de nem hagyja abba bátyja ápolását. Én még mindig az arcomat szorongatom, máris érzem hogy duzzad a bőrőm. Erősebbet ütött mint vártam. Poison látva a megrökönyödtségemet mégjobban nevetni kezd. 

" Azt hittem azt szereted ha fáj " vonja meg a vállát, itt már Jet sem bírja ki nevetés nélkül, de odadobja nekem a sörét, hogy azzal jegeljem le a szememet. Bosszúsan szusszanok fel, majd kapom el. Nem kockáztatom meg, hogy megint Poison mellé kerüljek így inkább Jetnél foglalok helyet aki a falnál ül a földön. 

" Remélem holnapra rendbehozod, mert szükségünk lesz rá" köpöm a szavakat Kobrának. Ő bólint, de nem hagyja abba a kötözést. Becsukott szemmel dölök hátra, élvezem ahogyan a hideg üveg érinti a meleg bőrömet. Jet és Poison elkezdenek valamiről beszélni, hogy milyen fura volt ma az egész. Persze tudom kit hiányolnak, Korsét. Több hete láttuk utoljára, nekem személy szerint már hiányzik. Ha ő is ott van mindig jobban teljesítek, egyszerűen tisztábban mozgok. Lehet,  hogy bizonyítani akarok neki, vagy csak simán felspanol ha látom. Mindegy is, nem az ok számít, sosem az ok az ami fontos. Pár pillanatra elnézem még ahogyan a másik három beszélget, próbálok bele feledkezni a hangjukba. Alapból szeretem őket halgatni, muszájnak is tartom. Hiszen ők vannak velem odakinn, jobban kell ismernem őket mint ők magukat, tudnom kell mindenről ami lelassíthatja őket. Alap szabály, hogy nem titkolózunk egymás előtt, hogy semmi sincs amiről a másik nem tud. Most mégis bántja a fülemet a hangjuk, egyre jobban bánt ez a Korse dolog. Hirtelen elhatározásból felpattan, ujjai között már ott virít a Ford kulcsa. 

- Hova mész? - hallom Poison hangját. Már az ajtóban állok, mikor visszafordulok hozzá.

- Anyádhoz - nevet bele a saját mondanivalójába aztán pár lépéssel a Fordnál terem, beindítja majd kigördül az aszfaltra.