ruler and killer

 Nem emlékezett igazán mikor kezdődött. Három év, hat hónap, egy örökkévalóság.
A  szél fáradhatatlanul szántott végig  a sivatagon, felkavarva a homokot. Pár perc múlva, újra szélcsend lesz, megint minden némává válik.  Csupán négy óra és lemegy a nap. Poison összerázkódott mikor az éjszakára gondolt. Jönnek az álmok.
Hanyag mozdulattal nyúl a zsebébe, egy kisebb csomag után kutatva. Az ujjai könnyen bogozzák ki belőle a fehér szálat, majd biztos kézzel gyújtják meg.  Megígérte, hogy leszokik, de mostanra valahogy nem látta értelmét betartania a fogadalmát.  A benzinkút másik oldaláról hangok szűrődnek ki.
Jó érzéssel szívja be a nikotint, majd rögtön ki is engedi a tüdejéből.
Ruler hangját azelőtt meghallotta, hogy a férfit megpillantotta volna.
- Azt hittem te is elmentél Coyotével -
- Tessék?
-  Így könnyű.
 A férfi ugyanolyan öltözetet visel mint Poison, kisebb eltérésekkel. Ugyanaz a csizma, koszos farmer, és egy elkínzott póló.  Az ő kezében is ott parázslott a cigaretta, úgy látszik ez elmaradhatatlan kelléke lett a társaságnak. Már aki maradt belőlük.
Kevesebb ideje van napnyugtáig mint gondolta, már egészen alul jár a nap. Nem baj, legalább hamarabb jön a reggel.
Újra a kietlen táj felé fordult, még egy erős szívás.
Szerette volna azt gondolni, hogy sikerült megkedvelnie ezt az új fajta cigarettát. De akár levágta a flittert akár nem, borzalmasan kevés nikotint juttatott a tüdejébe. A nyugalomra viszont igazán szüksége volt.
- Hiányozni fog ez a hely - A tüdeje már égett, de még mindig nem volt hajlandó kinyitni a száját.
Persze Ruler nem gondolta komolyan, ezzel Poison is tisztában volt. Ő volt a legboldogabb mikor a többiek a szétválás mellet döntöttek. Máskülönben nem hagyta volna itt őket, nem hagyta volna el Pettyt. 
- Na, azt hiszem akkor én is búcsúzom - csapta össze a tenyerét. Poison a fogai közt fújta ki a füstöt, a  hálásan vette a következő mély levegőt.
- A Fordot viszed?
- Abban van a legtöbb benzin. A határig biztosan nem fogok tudni megállni tankolni...
-... Utána pedig már mindegy.
Ruler elmosolyodott, nem azzal a teliszájvigyorral, éppen csakhogy kivillantotta a fogait. 
Újabb széllökés, kisebb mint az előző. Ha szerencséjük lesz, nem lesz nagy szélvihar az éjjel. 
 Mindketten hallgattak, Ruler néha beleszívott már félig elégett szálába,  nem nagyon törődött eljut-e a tüdejéig bármi is. Pedig az még az utolsó generáció előtti cigiből volt való. Abból az időből mikor még minden tisztább volt.    
   
Ha Poisonnak nem tanították volna meg, hogyan kell házi cigarettát csavarni, most nagy bajban lenne.
Ruler biccentett egyet, majd végig sétált a bolton, ki a napsütésre. A léptei nagy zajt csaptak a parkettán, nagyobbat mint amekkorát kellet volna.  Poison egykedvűen eltaposta a saját szálát és ugyanolyan némán követte a férfit, egészen a kocsiáig. Igen, határozottan hideg van már idekint. Mikor Ruler meglátta ahogyan az ajtóhoz feszül, elvigyorodott de csak annyit fűzött hozzá:
- Az ajtót jól húzd meg, valahogy beragadhatott.
- Ismerem a kocsit.
A férfi megrántotta a vállát.
- Nincs csomagod?
Miközben beült, Poison  erős késztetést érzett, hogy azt kérje, cseréljenek dobozt. Rulernek úgy is mindegy mit szív. Neki viszont nem kéne minden második nap újat sodornia magának.
- Nem kell innen semmi.
- Te tudod.
A motor járni kezdett, a  kocsi hangosan farolt ki a benzinkúttól.  Még nagyobb port kavarva, mint amit Poison szeretett volna. Újra le kell porolnia a padokat, hogy ne fedje be a homok teljesen, az amúgy vérvörös huzatot. 
Az első huszonöt percet csöndben tették meg, nem volt mondanivalójuk a másik számára. Poison is csak azért törte meg a csendet, mert nem akart azelőtt elaludni, hogy átlépték volna a határt:
- Oakland a cél?
- Igen, aztán Los Angeles. Attól függ megtalálom-e amit keresek.
Poisonnak épphogy csak sikerült elfojtania a nevetését. A keresgélés értelmetlen és főleg hosszú folyamat. Az idő pedig véges, különösen ha olyan dolgokról van szó, mint a célok kitűzése. Bonyolult, és a kezdőknek való.
- Nem tudom, hogy a testvéreim most hol vannak. Utoljára azt hallottam még mindig az Ellenállásnál dolgoznak, de azóta... bármi megtörténhetett.
- És ha már nincs értelme az igyekezetednek?
- Úgy érted ha már halottak? Nos, akkor legalább kirándultam egy jót. De az nem fordulhat elő -
a szája nevetett, a szeme viszont komoly maradt.
- Na és, te? Hol tegyelek ki?
- Egyelőre még sehol - Poison ugyancsak mosollyal az arcán mondta ki ezeket a szavakat. Ez az utolsó útjuk ebben a kocsiban, egymás mellett ülve. Szerette volna olyan hosszúra nyújtani amennyire csak lehetett.
- Mesélj róluk - kérte Rulert, bár nem volt igazán kíváncsi a férfi válaszára. Csupán remélte, hogy a hangja valahogyan kitudja ráncigálni a kellemetlen nikotin-hiány keltette ködből.

you are pathetic

- Mindenki meghalt?

- Hm

- Az összes killjoy?

- Mindenki. 

Poison pár percig némán bámul maga elé, nem tudom miért lepi meg ennyire a dolog. Mit gondolt, hogy bár a Zónák már nem léteznek, de a killjoyok továbbra is szabadon mászkálnak? Nem lehetséges, hogy nem számolt ezzel a lehetőséggel. Vagyis, hogy nem csak ezzel a lehetőséggel számolt. 

- Téged is elkaptak? - kérdezi meg sokára. Majdhogynem elmosolyodom. Hogy megokosodott az évek alatt. 

- Hm.

- Azt mondtad senki nem úszta meg. Te pedig mégis itt ülsz mellettem - próbálja összerakni a képet. Bizonyára el kéne fordítanom a fejemet, talán a legkisebb megbánást jeleit kéne mutatnom de képtelen vagyok rá.
Várakozva néz rám, a szemén már látszik hogy tudja mi a válaszom a ki nem mondott kérdésére. Akkor meg miért muszáj túl esnünk rajta?

- Jól van, na. Béna voltam. És lassú - adom be a derekamat, kezemet színpadiasan a testem mellé ejtem. Arra számítok, hogy őrjöngeni fog. Üvölteni kezd, talán be is húz párszor. Amit teljességgel megértettem volna, nem is védekeztem volna. Nagyon.  De nem tesz semmi ilyet, még csak fel sem emeli a hangját. Szemében mérhetetlen csalódottság látszik, lemondó mosolyra húzódik a szája. 

- Te nem vagy béna, Ghoul. Lassú pedig végkép nem. 

- Mit akarsz? Elbasztam. 

- Hát el - neveti el magát, a hangjában semmi vidámság nincsen. Most döbbenek rá, ha az öt évvel ezelőtti énünk látna most minket valószínű jót röhögne rajtunk. Poison mint a csendes megtört, és én mint a bánkódó fiatal. Mint egy rossz szappan operában. Kár, hogy már a tv-k semmi ilyen műsort nem sugároznak, csak emlékezetből tudom magamat a szereplőkhöz hasonlítani. Hát hiába, mégiscsak krízis helyzet van, vagy mi. 

Poison egyre jobban röhög, már kezdem azt hinni hogy hisztérikus görcsöt kapott. 

- Szánalmas vagy. 

Ezt sajnos nem cáfolhatom meg. Tényleg szánalmas vagyok, ez talán a legjobb szó,a személyiségem bemutatására.  Ezután nem kezd el faggatni mi történt azután, csak csöndben bámul maga elé. Talán azért nem akadt ki mert ő is került olyan helyzetbe amikor nem killjoyhoz méltóan viselkedett. Te jó ég, miket beszélek? Nem killjoyhoz méltóan? Mekkora közhely.
Itt lenne az ideje, hogy faggatni kezdjem, mi is történt a határnál, miért volt nála a táska. Jackie már így is mérges, hogy nem engedtem cellába vinni, ha nem tudok meg semmi használhatót, tuti tombloni fog. 

Hangzavar vesz körül, mindenki siet, még elakar intézni valamit a kezdés előtt. Csak én állok egyhelyben, szemem csukva, várom a hangot ami megadja a jelzést.  Mindenkinek van pótcselekvése, valami amibe kapaszkodni tud, ha koncentrálnia kell. Van aki verset mond, van aki zenét hallgat, megint mások pedig fizikai munkát végeznek. Én a testemre hagyatkozom ilyenkor, hiszen majd kint is csak ő és én leszünk. Ezekben a percekben hallgatom a lüktetését, a szívverésemet.  Lassan betölti a vérkeringésem az egész hallóteremet már csak ezt érzem.  Önkívületbeli állapotban vagyok, bízom magamban.  Csupán pár percig tartott de ez is elég, megint nagy sikert fogok aratni, hiszen mindig így történik.  Valaki felordít " Két perc a kezdésig".  Remek, már szeretnék kinn lenni. Megkeresem szememmel a csapatomat, közben már felcsendül a lövések harmóniája kintről. Ezekszerint már elkezdett játszani az előzenekar.  Oda érek a másik három férfihoz, az ő szemükben is ugyanolyan izgatott csillogás látszik mint az enyémben. Az egyik fülében még mindig ott lóg a fülhalgató, átszűrődik a kemény basszusgitár szóló. Halványan elmosolyodok, akármennyire is utálom ha elvonják a figyelmét, sosem fogom megunni ezt hangos dübörgést. Mikor észrevszi, hogy őt nézem gyorsan kikapja a füléből és megnyomja a "stop" gombot.  Végig nézek a társaságon, mindnyájan a jelmezükben virítanak, tökéletes összhangot keltve. Beállok a helyemre, nagy levegőt veszek, elismétlem magamban a koreogrifát. " Egy perc és indulunk". Máris az ereimben érzem az adrealint, azt az édes szert. Komolyan mondom sok mindent próbáltam már az életemben de kétségkívül ez a legjobb. Legyőzhetetlen leszel, erős, gyors. Mint egy szuperhős. Kattogó hangokat hallok a többiek most töltik fel kellékjeiket. Én is így teszek, övemhez kapok leelenőrzöm, minden rendben van-e. Elégedetten konstalállom, hogy már mindent előkészítettem tegnap. "Fél perc" Hátra fordulok, utoljára a társaim szemébe nézek, ugyanarra gondolunk. "Jók leszünk. Muszáj jónak lennünk" Akár egy rosszul lépett lépés is a karierrünk végét jelentheti.  Taps hangzik fel, a súlyos, sötétvörös függöny felhúzodni látszik. Nagy levegő, már jelentkezik is a gyomorgörcs ami szinte minden fellépésnél jelen van. Az utolsó percben, mikor már nem lehet visszatáncolni. Hamar leküzdöm, van már gyakoratom benne.  Amint felhúzodik a bársony, elvakít a nap. Aztán a hang amire a kezdetektől várok. 

" Kezdés"

Nagy sikert arattunk, háromszor is visszatapsoltak. Nem vagyok különösen meglepődve ezen, de azért megnyugtat, hogy még mindig mi vagyunk a legjobbak.  Mér lement a nap, de még nem sötétedett be teljesen. Ez a kedvenc részem az egész napból, sőt az egész életemből.  Sokkal nyugodtabb ilyenkor a táncparketta, ilyenkor már senki sem gyakorol még a legszorgasabb is hazamentek pihenni.  Lépteket hallok magam mellől, egyik csapattársam ül le a lépcsőre. Kezében két üveg, az egyiket nekem nyújta. Hálásan veszem el, el is felejtettem milyen szomjas vagyok. Mohón kortyolok bele, élvezem ahogyan végig súrolja az egész számat majd legördül a torkomon. 

- Nem voltunk rosszak - jegyzi meg. 

- Tökéletesek voltunk - javítom ki büszkén. Mióta is csinálom ezt? Egy éve biztosan, és még mindig nem untam meg magamat isteníteni. Mindegy, az önbizalom sosem baj. 

-  Miért csináljuk ezt? Úgy értem mi értelme ennek az egésznek ? - kérdezi. Ingerült leszek, unom már az ő kétkedését hallani. Szinte minden fellépés után jönnek a kérdések, a bűntudat. Megkéne tanulnia, hogy nem mi diktáljuk a játékszabályokat csak játszunk. Ami azt illeti még választásunk sincs, muszáj ezt tennünk. Ők kényszerítenek rá erre. Unottan sóhajtok fel, ha nem hozott volna sört elküldeném az anyjába, de tudom milyen nehezére esik az osztozkodás. 

- Jet ezt már sokszor megbeszéltük. Túl népszerűek vagyunk ahhoz, hogy abbahagyjuk. Egyre többen jönnek el, kiváncsíak ránk - vigyorgom. Tudom nem szép elviccelni a dolgot, de nem tudom kihagyni. Jet el komorul sosem szereti ha így beszélek erről, pedig szerintem ez a tökéletes szinonímája annak amit csinálunk. Egészen büszke vagyok arra, hogy kitaláltam ezt és méllyen magamban már tudom, hogy akkor sem sikerülne abbahagynom ha akarnám. Ez tart a felszínen, ezért nem örültem még meg. 

- Jó mindegy - vonja meg a vállát, feláll már éppen indulna vissza mikor megállítom. 

- Vissza mész a fivérekhez? Minek? Azt hiszed ők majd meghalgatnak? - kérdezem, őszinte kiváncsíságot csempészek bele a hangomba. Ilyenkor nem éppen megfelelő társaság a két bátyj. Fogalmam sincs mit szoktak csinálni, nem is nagyon akarom tudni de egy-egy fellépés után nincsenek éppen olyan hangulatban, hogy Jet kirohanásait hallgassák. Jet szemén látom, hogy komolyan fontolóra veszi megüssön-e. Végül feladja, ha engem kérdeznek jól teszi. Úgyis megbánná. Megintcsak vállat von és belép a kis helyiségbe. Időközben már teljesen besőtétedett, akármennyire is szeretem az éjjeleket kénytelen vagyok követni. Sajnálatos módon a szúnyogoknak is ez a kedvenc napszakuk. Benn ül Kobra, mellette Poison. Délelőtt észre sem vettem, hogy Poison megsebesült főleg hogy ilyen durván. A vállát csúnya seb borítja, egészen mély és nagyon vérzik. Kobra valamilyen átlátszó anyagga öblíti közben kötést helyez rá. Gyorsan melléjük érek, érdeklődve veszem észre Poison karját. 

- Milyen súlyos? - kérdezem, próbálok úgy tenni mintha egy kicsit is értenék a sérülésekhez. Nem sikerülhet túl jól az alakításom mert Poison felnevet erőlködő arcomat látva. 

" Ohh de kedves! Aggódsz értem?" kérdezi hangja egészen csöpögősnek hat. Először elakarom küldeni melegebb éghajlatokra, de úgy döntök bele megyek a játékába. 

" Igen, nem akarom, hogy fájjon neked! De ne félj este majd más pózban csináljuk, hogy kíméljük!" kiáltok fel szenvedélyesen, Poison arca egy pillanatra lefagy, nem teljesen akarja elhinni amit az előbb mondtam. Visszakell folytanom a röhögésemet miközben egészen közel hajolok hozzá, szememet becsukom és kissé csücsöritem a számat. A következő pillanatban egy hatalmas pofon dördül az arcomon, kénytelen vagyok hátra lépni pár lépést, hogy ne essek el. Mikor kinyitom a szememet, Poison nevetve rázza az egézséges kézfejét, Kobra is kuncog de nem hagyja abba bátyja ápolását. Én még mindig az arcomat szorongatom, máris érzem hogy duzzad a bőrőm. Erősebbet ütött mint vártam. Poison látva a megrökönyödtségemet mégjobban nevetni kezd. 

" Azt hittem azt szereted ha fáj " vonja meg a vállát, itt már Jet sem bírja ki nevetés nélkül, de odadobja nekem a sörét, hogy azzal jegeljem le a szememet. Bosszúsan szusszanok fel, majd kapom el. Nem kockáztatom meg, hogy megint Poison mellé kerüljek így inkább Jetnél foglalok helyet aki a falnál ül a földön. 

" Remélem holnapra rendbehozod, mert szükségünk lesz rá" köpöm a szavakat Kobrának. Ő bólint, de nem hagyja abba a kötözést. Becsukott szemmel dölök hátra, élvezem ahogyan a hideg üveg érinti a meleg bőrömet. Jet és Poison elkezdenek valamiről beszélni, hogy milyen fura volt ma az egész. Persze tudom kit hiányolnak, Korsét. Több hete láttuk utoljára, nekem személy szerint már hiányzik. Ha ő is ott van mindig jobban teljesítek, egyszerűen tisztábban mozgok. Lehet,  hogy bizonyítani akarok neki, vagy csak simán felspanol ha látom. Mindegy is, nem az ok számít, sosem az ok az ami fontos. Pár pillanatra elnézem még ahogyan a másik három beszélget, próbálok bele feledkezni a hangjukba. Alapból szeretem őket halgatni, muszájnak is tartom. Hiszen ők vannak velem odakinn, jobban kell ismernem őket mint ők magukat, tudnom kell mindenről ami lelassíthatja őket. Alap szabály, hogy nem titkolózunk egymás előtt, hogy semmi sincs amiről a másik nem tud. Most mégis bántja a fülemet a hangjuk, egyre jobban bánt ez a Korse dolog. Hirtelen elhatározásból felpattan, ujjai között már ott virít a Ford kulcsa. 

- Hova mész? - hallom Poison hangját. Már az ajtóban állok, mikor visszafordulok hozzá.

- Anyádhoz - nevet bele a saját mondanivalójába aztán pár lépéssel a Fordnál terem, beindítja majd kigördül az aszfaltra. 

Alone in the Storm I.fejezet

Bár fényes reggel volt, a szoba olyan sötét színeket öltött mintha éjszaka lenne. Nincsen sok bútor elhelyezve csak egy ágy és egy kis asztal. A redőnyök lehúzva, az ajtó eltorlaszolva, hogy még az a kevés fénysugár se juthasson be, ami a küszöbön szűrődne át.  Minden mozdulatlan volt, állt a levegő.  Egy férfi guggolt az egyik sarokban, testét remegések sorozata rázza meg.  Haja össze van ragadva az izzadtságtól, szeme vérben fürdik.  Mindkét kezével átkulcsolja a térdét, és ütemesen veri hátát a falba.
  Lépések zaját hallani, majd résnyire nyílik az ajtó. Alig jut be egy kis fényesség, a férfi mégis úgy rezzen össze mintha egyenesen a szemébe világítana valami. Egy halk kiáltás hagyja el a száját, arcát a térdei közé szorítja. Három alak surran be, a lehető leggyorsabban csukják be maguk után az ajtót.  Nem mozdulnak, némán merednek a férfira.  Majd kis idő múlva a legvékonyabb tétován tesz néhány lépést a sarok felé.  Mikor egészen közel kerül hozzá, csöndesen letérdel elé. Kezét bizonytalanul kinyújtja a férfi felé, de mikor az megérzi a közelségét durván ellöki magától. A magas elveszti az egyensúlyát és a földre esik. Erre a másik kettő is oda siet hozzájuk.
- Jól vagy Mikey? - kérdezi a legalacsonyabb. A segítségével feláll a magas, majd lassan bólint. Mindannyian tudják, hogy egyáltalán nincs jól, de nem az esés miatt lábadt könnybe a szeme.

A férfinak ez a pár szótagos kérdés is túl hangos volt. Kezeit a fejére tapasztotta, még erősebben kezdte hátát a falhoz ütni. Csak ki akarta zárni őket. A bőre szinte ég, és minden kis fénysugárra jobban és jobban kezd lángolni. De a tűz nem csak a bő van jelen, egészen a csontjáig hatol. Különösen a jobb karja könyök hajlatán. Nem értette miért vannak itt, az emlékei szerint már az elején megmondták, hogy ők nem fognak adni semmit neki. Akkor pedig miért jöttek?
  Egyszer csak arra eszmélt, hogy egy férfi arccal néz farkas szemet. Ugyanaz akit az előbb ellökött. Mikor meglátja a szemeit egy percre elfutják az emlék képek. Két kisgyerek futkározik egy szép napos délutánon.  A kisebb elesik, mire a nagyobb nevetni kezd majd mikor látja, hogy a testvére még mindig nem állt fel ő is letérdel mellé.
Aztán vége. Újra ott van a szobában, azzal az idegen férfival együtt. Egy percig azt hitte felismeri, mintha már találkozott volna vele. De ő is csak egy arc a több ezerből akikkel találkozott.  Érezte mindjárt megszólal, azt pedig mindenképpen elakarta kerülni. Így megint a térdei közé fekteti fejét, kezét még szorosabban szorítja füléhez. Sajnos még így is átfurakodik néhány hang a védelmén.
- Még csak nem is ismert fel Frank!
- Tudtuk, hogy ez lesz. Ez is a része a folyamatnak.
- Igen, de múltkor nem volt ilyen nehéz helyzet - kapcsolódik be egy újabb hang a beszélgetésbe.
- Múltkor nem is találtunk ennyit nála!
- Frank, próbáld meg te! - javasolja valaki aztán megint csend.   Nem sokat ért a beszélgetésükből, a szavakat még csakhogy felfogja, de arra már nem fordít energiát, hogy fel is dolgozza őket. Túl fáradt már a folyamatos fájdalomba amit a karja okoz.  Megint mozgások sorozata, majd újra megszólal valaki.
- Szóltok ha jobban lesz?
- Elmész? - még így is hallotta a megrökönyödést a hangjukban.
- Mennem kell... - nem fejezte be a mondatot, de mindenki tudhatta, hogy miről van szó, mert nem firtatták tovább. - Frank?
Semmi válasz.
- Rendben... Sok sikert! - köszönt el a hang, majd megint ajtó nyitódás, aztán semmi.  Azt hitte, hogy megint egyedül van, megkönnyebülve hajtotta hátra a fejét. Jobb így, hogy senki sem zavarja kínjában.

Csalódnia kellett, pár perc múlva mozgásra lett figyelmes. Két alak ült le mellé, egy-egy két oldalára. Először azt hitte bántani fogják. Megint olyasmikre kényszerítik, amit csak a szorító szükség miatt kénytelen végig csinálni. Felrémlett az az éjszaka, abban a koszos sikátorban...  Megrémült, de rögtön utána megkönnyebbülést érzett. Végre megint a vérében érezheti majd a pezsgést, az erőt amit a hóra emlékeztető anyag ad neki.
Nem tudja mennyi idő telhetett el, néha elhagyta az emlékezete, néha csak túl gyenge volt, hogy a felszínen tartsa magát. Mégsem történt semmi. A szobára megint visszaszállt a nyomasztó csönd, vele együtt a bizonytalansága is. Ha nem akarnak tőle se elvenni semmit, se adni akkor miért vannak itt?  Oldalra pillantott a félhomályban felmérhette a társaságát. Balján egy fiatal férfi ült, nyakán skorpió tetoválás. Haját fél hosszún hordta,  üres szemekkel bámult maga elé.  Ugyanolyan képek szállták meg mint mikor a magasat látta, csak éppen a tartalmuk volt más. Az utcán sétált három férfi az egyik a skorpió mintás volt, a másik pedig az a magas aki valószínűleg most is mellette ül. A harmadik férfit viszont nem ismerte fel. Vörös haj, vékony testalkat. Ha nem ismerné, azt mondaná sajátmagát látja a képen. De az lehetetlen. Ez a férfi boldog volt, hanyagul átkarolta a skorpió mintásat együtt nevetett a többiekkel.  A kép nem volt olyan tiszta mint az első, de ugyanolyan rövid volt.

Másik oldalra fordította a fejét, nem tévedett tényleg a magas ült ott. Sokáig gondolkozott miért vannak itt, végül belenyugodott, a válasz homályba veszése elkerülhetetlen.  A keze újra tüzelni kezdett, most erősebben mint eddig bármikor. Halkan felnyögött, nem volt ereje küzdeni a lángok ellen. Behunyta a szemét.
Szép lassan elmerült az öntudatlanság biztonságot nyújtó ürességében.

Egy sárkány tüze

Az utóbbi időkben megörülök a Merlin sorozatért és itt egy kis szösszenet amit írtam.

A fák úgy hajlongtak, mintha egy láthatatlan rugó lenne a törzsükben. Olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy az őszi szellőnek még csak esélyt sem adtak a bejutásra. Az erdő talán ezért is volt olyan nyugodt aznap.  Csak a fák mozogtak, de csak éppen annyira amennyire a szél megkövetelte tőlük. De mégis volt valami fura abban az erdőben. Talán a madarak éneke hiányzott, talán a virágok amik más erdőkben ilyenkor már bőven virágoznak. Vagy talán csak az a szorító csend, ami olyan volt mint valamilyen áttörhetetlen függöny. Éppen ezért volt hirtelen meglepetés, mikor ló dobogás hangzott fel, szinte a semmiből.  Három lovas vágtatott a fák között, mit sem törődve a fák csodálkozásával, az avar megbántott mozgásával. A lovak mikor megérezték az erdő rosszallását, lassítani akartak. Ők tudták azt amit a lovasaik nem. Ha egyszer ezek a fák mérgesek lesznek, nehéz lesz őket megfékezni. De a három férfi nem engedte, hogy akár egy fél ütemmel is lassítsanak. Az aki legelöl lovagolt idegesen szólt hátra a másik kettőnek, mire azok azonnal gyorsítottak. Mind a hármuk arca ideges és zord volt. Piros köpönyegük a vállukról a ló farára omlott, mikor vágtattak úgy nézett ki mintha tüzelne a lovas háta. Mind a hárman páncélt viseltek a köpönyeg alatt, a csípőjükre kard volt kötve. Az első lovasé volt a legszebb és legfényesebb kard valamint az ő lova volt a leggyorsabb is. Sütött róla, hogy ő a vezetőjük. A másik kettő engedelmesen maradt hátra, minden alkalommal mikor az első hátra pillantott a tekintetüket a földre szegezték. 

      Gyorsan haladtak, pár perc és  már ki is értek az erdő szélére. Mikor már a fák ritkulni kezdtek, az első lovas hirtelen megállt. A többiek gyorsan beérték, kérdően álltak meg mellette.

-  Felség? Mi történt? 

-  Mit gondoltam? Egy egyszerű szolgáért tettem meg több mérföldet, közben a királyságomat cserben hagytam.

Lepattant a nyeregből és idegesen kezdett járkálni a lovak körül.  

- Ő nem egy egyszerű szolga, felség.

- A barátunk. Mi önként vállalkoztunk erre, ahogyan ön is. 

A kettő győzködése látszólag csak még jobban felidegesítette a harmadikat. 

- Ugyan már Gwaine! Mind tudjuk, hogy csak azért jöttél te is mert hiányzik Merlin főztje - vetette oda a magasabb  barna hajú férfinak, miközben újra felült a lovára. Tudta, hogy igaza van a többieknek. Jól döntött mikor el jött megkeresni Merlint, és az hogy a lovagjai is vele tartanak, csak a szerencse műve.  Már több mint három hét óta tűnt el a szolgája, semmi nyomot nem hagyva maga mögött. Sokáig azt hitte, hogy csak simán elszökött, vagy már megint a kocsmában vedelt. Bár ezzel sohasem tudta meggyőzni magát. Túlságosan jól emlékezett azokra a tettekre amikkel Merlin több ízben is megvédte őt, legtöbbször a mágiával szemben. És most, hogy Camelot a legrosszabb idejét éli, nem tudta elhinni, hogy most hagyja őt Merlin cserben.  Felcsendült fejében az utolsó mondat amit a szolgálójától hallott. „Együtt”, mondta Merlin. „Együtt le fogjuk győzni őket.” Akkor nevetett rajta. Majd ő, pont ő fog segíteni legyőzni a mágia legfélelmetesebb teremtményeit.  

-  A közelben van egy elhagyatott kastély. Ott fogunk éjszakázni! - szólt hátra a lovagoknak, majd sebesebben mint eddig bármikor vágtatni kezdett a lovával. 

Mikor beléptek a rég elhagyatott kastély kapuján mind hármukat jeges félelem szállta meg. A semmiből jött, majdnem olyan nagy erővel mint amilyen hirtelen. Nem volt semmi amitől megijedhettek volna, mégis rögtön vissza akartak fordulni.  Gwaine hangos csörömpölés mellett elejtette a kardját. Némán mutatott a mennyezet felé. 

Mire a másik kettő oda nézett a nemes lovag már a földön guggolt.  Először nem akartak hinni a szemüknek. A plafon helyett kéken égő tűz terítette be a mennyezetet. Olyan tűz amit nem lehetett mágia nélkül meggyújtani.  A másik lovag gyorsan Gwaine felé futott, majd felsegítette és a terem másik végéhez kezdett  futni. 

- Arthur! - ordított a megbabonázott király felé, aki még mindig a tüzet bámulta ami egyre nagyobb, és nagyobb lett. A lovag hangjára össze rezzent, majd ő is utána futott. A teremből egy folyosó nyílt, ahonnan több ajtó is. A legelsőn bevetették magukat, majd menedéket keresve egy felborult ágy mögé guggoltak. Az egész szoba sötét és poros volt. Bár ugyanolyan hideg mint a kastély többi része. 

- Ez meg mi a...?

-  Szerintem egy sárkány tüze. Apám már mesélt róla. Valószínűleg egy sárkány élt itt, majd mikor meghalt a teste tűzbe borult. Régen a mágusok büntették így őket, ha azt akarták, hogy még a haláluk után is szenvedjenek.

- Hogyan lehet megölni? - kérdezte türelmetlenül Arthur. 

- Ha jól emlékszem, egy embert kell elpusztítania a tűznek, hogy örökre kialudjon - hallatszott a válasz.  Gwaine felnyögött, majd lassan Arthurra nézett. Már éppen mondani akart valamit, mikor neszezést hallottak a szoba másik oldaláról. Arthur csöndben intett a másik kettőnek, hogy maradjanak nyugton, majd ő lassan kikémlelt az ágy mögül. 

Egy fekvő ember alakját tudta kivenni a félhomályban. Lassan, csöndben közelítette meg a férfit, előre szegezett karddal. 

Mikor a közelébe ért, ismerte csak fel régen nem látott szolgáját a fekvő emberben. A ruhája piszkos volt, az arca több helyen is megégett, de az elálló fülei és a sötét fekete hajáról bármikor megismerné Merlint.  A közelettére Merlin kinyitotta a szemét, bár csak épphogy. Amint meglátta Arthurt gyengéden elmosolyodott, annyira amennyire az égett bőre engedte. Arthur viszonozta a mosolyt, de az övé is olyan halvány volt mint Merliné. Éppen le akart hajolni a szolgájáért, mikor valaki megragadt a karját és elrántotta tőle. A következő amire feleszmélt, hogy az egész szoba kék lángokban áll, mindenhol csak tűz van. Ő és a két lovag biztonságban van az ágy alatt, de még így is érzi a hideget amit a tűz hordoz magával. A gondolatai ködösek lettek, egy könnycsepp gördült le az arcán... Nem tudta megítélni mennyi ideig tartott a tűz, talán csak percekig neki óráknak tartott. Majd hirtelen már nem volt kék forgatag körülöttük, a hőmérséklet is javult pár fokkal. Amint biztonságosnak találta azonnal Merlin felé vetette magát.

Abban a pillanatban, ahogy Arthur meglátta Merlin nyitott, üveges szemeit, és az arcára fagyott jeget, a a szíve mintha megszűnt volna dobogni..

– Ne.
A lovag száját hagyta el a szó, de visszhangozva megszólalt Arthur szívében is. Gwaine előre tolakodott.
– Mi történt? Minden rendben?– kérdezte a lovag, s máskor felszabadult hangjába aggodalom itta be magát.
A lovag lerántotta magáról a kesztyűt, majd megérintette Merlin nyakát. Felszisszent a hidegtől, mégis jó pár másodpercig nem mozdította el a kezét, alátámasztva azt, amiről már tudta, hogy igaz.

Arthur megragadta Merlin vállát, és gyengéden megrázta őt, mint ahogy az elszenderedő gyermekekkel szokás. 

- Merlin! Ennek nem így kellene lennie – mondta erélyesen.
 Ahogy elméjében visszajátszódtak az elmúlt néhány perc történései, a herceg lélegzete hallhatóan elakadt. 

– Megmentette az életünket.

Alig figyelt oda Gwaine-re, aki remegett, és teljes testével a legközelebbi falhoz vetette magát, ököllel püfölve és rugdosva azt, mintha a puszta erő képes lenne arra, hogy az időt visszapörgetve feltámassza Merlint. – Nem! – kiáltotta a merev falnak, mintha az tehetett volna az egészről. – Francba!
Arthur fájdalmasan erős nyomást érzett a mellkasában, mintha azzal próbálkozott volna, hogy teljesen összepréselje a tüdejét.

 Nem lehet igaz. Egyszerűen nem lehet igaz.
„Együtt”, mondta Merlin. „Együtt le fogjuk győzni őket.”
 

     - Uram. Mennünk kell!
- Gwaine?

 Gwaine ellökte magát a kő faltól, egy szánalmas mosolyfélét vetett barátjára, azután megcsóválta a fejét.
– Mer… – Egy pillanatra elhalt a hangja, de aztán ismét megrázta a fejét. – Induljunk.
 lovagok  hangtalanul elhagyták az erődöt.

Bevezetés 2.

Igen Robert bácsira kifejezetten emlékszem.  Csak párszor járt nálunk, mindig apámmal jött haza, anyám  nagyon örült, hogy láthatja.  Volt, hogy hosszú órákra eltűnt vele amíg én apámmal játszottam.

A kérdésemre látszólag egy kicsit felenged, örül hogy emlékezem rá. Én is megnyugszom, ezek szerint nem valamilyen gyilkos rabolt el, hogy hideg vérrel véget vessen az életemnek.  Talán Robert bácsi is megérzi, hogy most jönnek a kínosabb kérdések, mert feláll az asztaltól és a hűtőhöz lép. Egy üveg fel bontatlan vizet vesz ki  belőle és a kezembe nyomja. Mikor észre veszi, hogy eszemben sincs meginni rá bök egy " Idd meg, nem mérgező!" mondattal és a nappaliba viharzik.

Legyőzötten nyúlok a kupak felé és csavarom le. A víz hidegebb mint gondoltam, de meglepően jól esik. Teljesen megnyugtat a hideg amit  először a torkomban, majd az egész testemben is érzek.

Szóval itt vagyok  a család rég elfeledett barátjával egy házban, valószínűleg itt is aludtam, tehát lassan már egy napja vagyok távol. Luther már biztosan aggódik értem, sőt amilyen paraonista már keresni is elkezdett. Viszont ez esetben jobb lesz ha szólok Robert bácsinak, hogy készüljön fel a golyó általi halálra. Tegnap történt valami szörnyűség amit én is átéltem. Tehát az elsődleges nyomom... én vagyok. Az üveget az asztalra csapom, és örült módjára kezdem lesszagatni magamról az inget. Nem túl nehéz szét szakítanom, már így is lyukas volt néhány helyen. Mikor már fél pucéran ülök  a konyhában, megkezdem a testem átvizsgálását. Nem is vagyok annyira meglepve mikor észre veszem a hatalmas karmolás nyomot a mellkasomon. Olyan nagy, hogy az egész mellkasomat beteríti hosszában és szélességében is. Mikor hozzá érek égetni kezd, majdnem felkiáltok fájdalmamban. Viszont a furcsa az, hogy nem vérzik pedig egészen új seb. Igazából sokkal jobb állapotban van, mint egy egy napos sebnek illik lenni.

Elképedt szisszenést hallok a hátam mögül.

Robert bácsi tért vissza a kezében egy hatalmas könyv kupaccal. 

- Te meg mi a fenét művelsz? -kérdezi miközben, nekem dobja az egykori inget. Én is ugyanolyan zavarba jövök mint ő. Nem gondolkodtam mikor levetkőztem, csak cselekedtem. Mint mindig. 

- Hogyan gyógyult be ilyen gyorsan a seb? 

- Még nem gyógyult be teljesen... 

- Ki tette ezt velem? 

Persze erre a kérdésre tudom a választ, arra vagyok kíváncsi vajon ő tudja-e. Hogy egyáltalán mennyit tud a családunkról.  Robert bácsinak el kerekedik a szeme, még jobban zavarba jön mint az előbb. A könyveket az asztalra hajigálja és leül velem szembe. Nem a szememet, a homlokomat nézi. 

- Mi történt tegnap este? 

- Nézd, tegnap este valaki felhívott, hogy menjek értetek mert veszélyben vagytok. Oda mentem de akkor már csak te voltál a házban körülötted mindenhol vér, anyukád sehol. Össze volt szaggatva a ruhád, már rajta volt a vágás a mellkasodon. Szóval felkaptalak, ide hoztalak és elláttam a sebedet. Te végig sokkos állapotban voltál, meg sem szólaltál. 

- Szóval nem tudod hol van anya és Luther, ugye? 

- Nem...

A kezem izzadni kezd. 

-  Tehát nem tudod hol van a családom?
- Amint elaludtál vissza mentem a házba, de sehol sem találtam semmi nyomot ami a hollétükre utalhat.
Már éppen találgatni kezdenék vajon démon tette ezt velünk, vagy valamilyen más szörny de a torkomra fagy a szavam. Mi van, ha ő még nem is tud semmit erről a világról? Ha mégsem volt olyan jóban apával mint azt én hittem?
Mikor látja  a kínlódásomat, mintha kitalálná mi jár a fejemben.
- Szerintem nem démon tette. Ahhoz túl kezdetleges a vágásod. Ő mélyebbre hatolt volna.
- Igen, valószínűleg igazad van - sóhajtok fel megkönnyebűlten.  Nem kérdezem szerinte ki volt, talán mert tudom hogy nem tudja, talán mert én magam sem akarom tudni. Felhangzzanak Luther szavai a fejemben "nem az a gyáva aki elfut, az a gyáva aki oda sem megy"
- Meg kell keresnünk anyát és Luthert! - a hangom remeg mikor felállok  az asztaltól. Robert bácsi is követi a példámat de ő egyenesen hozzám sétál és nem a fegyvereiért, mint arra számítok. 

-  Mit csinálsz? Indulnunk kell! - vonom kérdőre mikor gyengéden a vállamra fekteti a kezét. Jelentőség teljesen a mellkasomra néz majd vissza rám. 

- Ugye tisztában vagy, hogy így nem fogsz velem jönni?

- Mi?

- A mellkasod szét van vágva,  valószínüleg még mindig  a tegnap esti stressz hatás alatt vagy. 

- Teljesen jól vagyok. Ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy megkeressem a családomat. 

Valahol a szívem legmélyén tudom, hogy igaza van. Érzem ahogyan szépen lassan kezd elárasztani a pánik, de a testem addig halasztja el a kitörést ameddig csak lehetséges. 

-  Maradj itt, próbálj meg pihenni. Egyedül  is boldogulok. . 

- Már mondtam, jól vagyok! Menjünk már! - a mellkasom kezd egyre gyorsabban emelkedni.  Robert bácsi is észre vehette mert azonnal hátrébb lép pár lépéssel majd a nappaliba megy. Onnan egy puskával és egy hátizsákkal tért vissza. 

- Csak maradj itt. Ebben a házban nem eshet semmi bajod. Kérlek maradj itt. Megtudod ezt ígérni nekem? 

A hangját egyre távolabbról hallom, úgy zúg a fejem. Csak anyára tudok gondolni, a kedves mosolyára a hangjára amikor dühös, a tekintetére. Kezd elhomályosulni az egész szoba. 

- Alisha, hé! Vissza fogom hozni őket. 

A teljes kábultat széléről Robert bácsi hangja húz vissza. A szemem újra tiszta lesz, és a fájdalom is alább hagy a mellkasomban. 

Bólintok, majd nézem ahogyan kiviharzik a bejárati ajtón. 

Vissza zuhanok a székbe amiben pár perccel ezelőtt ültem.
Anyát és Luthert valami elkapta, de ugyanez a valami engem valamiért megkímélt.  A rég nem látott bácsikám most hirtelen feltűnt, és ő mentett ki engem tegnap este. Most pedig egyedül vagyok egy vad idegen házban arra várva, hogy ugyanez az ember megmentse a családomat, miközben lehet, hogy ő maga meghal. 

Az utolsó amire emlékszem, hogy levertem az asztalról a vizes üveget, majd minden elsötétül.

Bevezető

Mikor felébredek teljes sötétség fogad. Olyan fajta sötétség, ami annyira tömény és áthatolhatatlan, hogy az az érzésed támad, víz alatt vagy.  Csakhogy ez több okból  kifolyólag is lehetetlen. Az első és legfontosabb, lélegzek.  Hogy ezt be is bizonyítsam a szervezetemnek mély levegőt veszek, hagyom hogy végig simítsa a nyelőcsövemet a gyenge fuvallat, majd betöltse az egész tüdőmet. Kellemes érzés elmerülni ebben a tevékenységemben. 

A szemem, amint szépen lassan hozzá szokik e különös állapothoz automatikusan fényforrást kezd keresni. Kényelmesen támaszkodom a természet adta ösztönömre, tudom nem kell különösebb erőfeszítéseket tennem, hogy megtaláljam amit akarok. A testem túl sokszor volt már efféle stressz helyzetben ahhoz, hogy most is ugyanolyan nyugodt maradjon mint eddig bármikor.  Ez nem a saját szobám abban biztos vagyok. Más a levegő járása.  Viszont egy viszonylag kis  helységben vagyok, mikor sóhajtok  nem víz hangzik, semmilyen utód hangja nem keletkezik, pedig hogyha a saját szobámnál nagyobb helységben lennék, valamilyen hangnak kellett volna jelentkeznie.

Most mozdulok meg először mióta felébredtem, így veszem észre hogy egy puha felületen feküdtem eddig. Kezemet óvatosan érintem hozzá az anyaghoz alattam, próbálom kideríteni miből is készült, milyen magasan lehet földtől. Valamilyen textil anyag lesz, mikor megnyomom érzem az alatta lévő fa reccsenését.  Matrac - súgja az agyam.

Éppen kelnék fel mikor nyikorgást hallok onnan ahonnan az ajtót sejtem. Még magamat is meghuzattoló gyorsasággal nyúlok a zsebkésemhez és pattanok fel. Lábaimat úgy helyezem, hogy pont a matrac közepére ugorjak így a legkevesebb zajt okozva. Mire nyílik az ajtó, már húsz módon öltem meg a belépő embert, gondolatban. A fényesség erősebb mint vártam volna, pár pillanatra elvakít. Maga biztosságom a darabjaira hullik. Miközben a szemem hozzá szokik a világossághoz próbálom össze kapargatni az össze omlott tervemet.  A fény áradatban egy férfi körvonalait vélem felfedezni aki felém közeledik. Lépései lassúak, magabiztosak mégis félénkek. A járása apám járására emlékeztet, úgy egykorú lehet vele.   Csöndben van, én sem szólalok meg, csak szorongatom a késemet, próbálom nem kiejteni izzadt ujjaim közül.

Némán áll meg előttem, és nyúl felém. Nem tudom mit akar csinálni, de nem várom meg, hogy kiderüljön. Szabad kezemmel az ő kezéhez kapok és a háta mögé csavarom. Majd a lábára taposok, ettől össze esik. A késem gyorsan a has falába mélyesztem, majd  mikor érzem hogy áthatolt a bőr gyenge rétegén, még azelőtt kihúzom, hogy valamelyik szervet komolyabban megsértené. Át lépem a földön fetrengő férfit és kifutok a szobából.

Mármint ezt csinálnám, ha nem fogja meg a kezemet még mielőtt hozzá érhetnék. A meglepetéstől teljesen lesokkolok, ezt ő kihasználva úgy kicsavarja a csuklómat, hogy felkiáltok fájdalmamban. A fájdalom elködösíti a fejemet, minden ésszerű gondolatot eltemetve. Térdre rogyok,  és a másik kezemmel is a csuklómhoz kapok. Próbálom lefejetni az ujjait a bőrömről. Ő velem együtt ereszkedik a földre, olyan közel van hozzám, hogy érzem az illatát. Sör és benzin. Apámnak volt mindig ilyen illata mikor haza jött esténként.

Nem tudom hány percig térdelhetünk egymással szemben, míg végre elengedte  a kezemet, nekem óráknak tűntek.  Amint megvált a kezemtől rögtön a vállamra fekteti a kézfejét és egy kicsit elhajol tőlem.

- Jól vagy?

-  Majdnem eltörte a kezemet! Hogy lehetnék jól? - a hangomból próbálom kizárni a félelmet. Az ő hangja alátámasztja a becslésemet miszerint apám kora béli lehet.

- Sajnálom, de te akartál megtámadni engem - szabadkozik.

- Hol vagyok? Mi ez a hely? - kérdezem, nem akarom, hogy több időt fecséreljünk a kezemre. A kérdésemre megváltozik a magatartása feláll és az ajtó felé sétál. Már épp rá akarok ordítani, hogy ne merészeljen elmenni mikor felkapcsolja a villanyt. A szoba hirtelen fényárban kezd el úszni. Tele vannak a falak könyves polcokkal, szinte nem is látszik a tapéta úgy tömve vannak. A szoba végében fekszik a matracom, a padló többi része üresen tátong. A férfi baseball sapkát hord a fején,  erős borosta takarja az arcát. Egy elnyűtt farmer és egy koszos ing egészítik ki a képet. Egy pillanatra eláll a szavam. Ha apám még élne, pontosan így nézne ki.

- Gyere, lent van egy kis kaja és talán még rendes ruhákat is szerezhetünk neked.

- Ruhákat...- kezdek bele a hitetlenkedésbe, de ő leint. Végig nézek a testemen, ugyanolyan fajta ing van rajtam mint a férfin, és egy túlméretezett nadrág ami szinte biztos, hogy férfi méret.

Mikor kérdően fordulok az idegen felé, meglepődve veszem észre, hogy már nincs a szobában. Gyorsan feltápászkodom és követem.

A szobából egy szűk folyosóra vezet az út. A falai megtépázottak, néhol le van kopva a festék, van ahol hosszú repedés fut végig rajta. Homályosan látom, ahogyan eltűnik az ismeretlen alakja a folyosó végén, nincs időm tovább nézelődni.

Futva teszem meg a maradék távolságot köztem és a férfi között.

A folyosóról egy lépcső vezet le a földszintre, onnan egy kis előszoba nyílik amiből rögtön a konyha csatlakozik. A férfi a konyha felé vette az útját, de én most nem követem rögtön. Az ajtón beáramló fény alapján dél körül járhat az idő. Mikor az ismeretlen után fordulok veszem csak észre, hogy mint a szoba ahol aludtam, ezek a helyiségek is tömve vannak könyvekkel. A legtöbb poros és elhasznált, de van közöttük egészen új is. Ha már nem fértek rá a szekrényre akkor a padlón állnak kupacokba rendezve.  Valamiért úgy vonzanak magukhoz mint abban a könyvben a kisfiút vonzotta az a bizonyos arany kötésű régi regény.

-  Te meg hova tűntél? - hallom az idegen hangját a konyhából. Kizökkenek a merengésemből, gyorsan csatlakozom hozzá.

Ő már az asztalnál ül egy sörös üveget fogva.

Teljesen nyugodtnak tűnik ahhoz képest, hogy én egyre jobban kezdek el pánikba esni.

- Szóval, mire emlékszel a tegnap estéből?

- Tessék?

- Emlékszel egyáltalán valamire?

- Én...

- Semmi baj. Sokszor megesik. Az agyad úgy próbálja  feldolgozni a történteket, hogy nem reagál rájuk. Egy-két nap múlva elmúlik - olyan maga biztossággal mondja, hogy azonnal elhiszem. A tegnap este... való igaz, hogy az emlékeim helyén csak egy sötét foltot látok. Kezdek megijedni, az eddigi nyugodtságomat felváltja a pánik. Mindig ez történik. Stressz helyzetben kényszeresen megőrzöm a nyugalmamat, majd - legtöbbször túl későn -  pánikolni kezdek. Az idegen valószínű, meg látta a félelmet a szememben, mert nyugtatóan teszi rá a kezét a kezemre.

Robert Singer. Bár biztosan nem emlékszel rám, kis korodban találkoztunk párszor. Apukád barátja voltam.

- Robert bácsi? - kérdezem félénken.